Az egy mindenkiért, mindenki egyért a NATO alapelve, amit a nevezetes 5. cikkelye szerződéses formába önt: bármely tagot ér támadás, azt a többi a maga megtámadásaként fogja fel. Ám ennek kezdettől fogva az volt a lényege, hogy – a már akkor is túlnyomó atomhatalom – Amerika is ekként értelmezi, ettől válhatott a nyugati demokráciák védelmi szervezete elrettentő erővé, amelyet nem is kellett bevetni, a NATO első (balkáni) hadviselésére már a hidegháború után került sor. Viszont az amerikaiak mindig nagy gondot fordítottak legalább néhány NATO-szövetségesük bevonására világméretű konfliktusaik esetén is. De az 5. cikkely iránti kétségek a hidegháború végéig megmaradtak.
Ironikus módon a hatvanas években a francia De Gaulle adott ennek hangot (vajon az amerikaiak tényleg feláldoznák Chicagót Párizsért?), aki vélhetően ezért is állt elsőként a kubai rakétaválság idején szövetségese mellé: ő tartja magát az 5.-hez. A NATO megalapítására és a kelet-nyugati szembenállás hivatalossá tételére 1949 tavaszán (az előző évi prágai baloldali puccs közvetlen hatására) került sor, s ezzel kaptak Amerikától európai szövetségesei atomgaranciát. De akkor még volt egy ellen-atomhatalom. Elvben ez ma is létezik, ám Amerika katonai és technológiai túlereje annyira meghaladja mindenki másét, így az oroszokét is, akik ezt pontosan tudják, s ez alighanem De Gaulle-t is meggyőzné. Ettől vált az 5. igazán hihetővé, immár nincs – az egymás megsemmisítésére alapozott – kölcsönös nagyhatalmi elrettentés. Washingtonban – Kijevvel ellentétben – mosolyognak Putyin nukleáris háborúval való fenyegetőzésén, s a balti államok (NATO-tagok) megvédése nem is lehet kétséges (Amerika a hidegháború évtizedeiben sem ismerte el Moszkva általi bekebelezésüket).
A walesi csúcson eldöntött NATO-gyorshadtest ugyan kevesebb, mint ottani támaszpontok létesítése: Obama nem akarhatta teljesen megtagadni Bush elnök Gorbacsovnak tette ígéretét, amely szerint a szervezetet nem viszik el a szovjet határokig. Amit az új keleti tagok felvételével már megszegett, mert Moszkvában ma ez lett a fő ürügy a putyini Ukrajna-politikára (és hozzáadtak még egyet, megnyitni ígérvén az ajtót Grúzia előtt). De hát Obama walesi útjának fő célja jelképes volt: az amerikai garancia megerősítése az okkal megrémült baltiak (és persze mindenki más) számára. Nem is szült a csúcs új nyugati Ukrajna-politikát, csak Putyint óva intő dörgedelmeket, a tűzszünetre legyintettek, a szankciókat szigorítják.
Annál konkrétabbak voltak – híven a NATO-hagyományhoz – Obama egyeztetései az új közel-keleti hadviselésbe bevont „belső szövetséggel”: az orosz erőszakosságtól ugyan félnek, de az új iszlamista fenyegetéstől rettegnek. Jellemzően ugyanolyan céllal indulnak az ISIS felszámolására, mint valaha a NATO csírájának tekinthető Atlanti Charta a nácik ellen: a teljes kapitulációjukig, tehát felszámolásukig. Alkunak itt helye nincsen, s persze – fanatikusokkal – értelme sem lenne.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
