Megpaskolta Orbán arcát Juncker, ám közéletünk ezt pofonként akarta látni, ki éktelen háborgással, ki óvatos örvendezéssel, s azóta sem tudott napirendre térni fölötte. Így aztán nem is kormányfőnk orcájáról, hanem honi és uniós állapotainkról lehet most látleletet venni.
Kétségtelen, tápot adott az Orbán „megfenyítéséről” folyó vitának az uniós bizottság elnökének kísérő szövege, noha a derűs mosollyal elhangzott (kétszeri) lediktátorozás gyanút kelthetett volna az egész – csúcstalálkozókon valóban szokatlan – látvány iránt: évődés ez, ha viccnek kissé komoly is. Mindenesetre korántsem olyan, mint e minősítés sajna mind gyakoribb használata Orbán esetében, nem is csupán újságcikkekben, hanem még egy rangos (korábban amerikai elnökjelölt) politikus szenátusi szónoklatában is. Éppen ez okból gerjedhetett haragra a nacionalista tábor, s lamentált nemzeti sérelemről. A politika túloldalán pedig többnyire zavarba jöttek a junckeri stílus láttán. Holott e rigai fogadtatás tartalma volt az igazán meghökkentő.
Kivált annak tudatában, hogy kedden előkerült egy hosszabb felvétel a csúcsozók üdvözléséről, s abból egyértelművé vált: dehogy volt Orbán kipécézve. Paskolta nagybácsis kedélyességgel mások arcát is Juncker, aki mintha ki akarta volna figurázni a protokolláris előírásokat, nyakkendőket méricskélve össze, hátba veregetésekkel és pofonimitálásokkal tarkítva a fogadtatást, tagadhatatlanul több főembert zavarba is hozva, míg mások partnereként igyekeztek viselkedni e bohóckodásban. Vagyis kár volt látványosan tiltakozni, szuverenitásunk megsértését emlegetni. Persze lehet továbbra is junckerezni, de immár nacionalista felhang nélkül. S én éppen ezt tenném.
Szakmám folytán nemegyszer láttam, hogyan „oldanák” a csúcsozók a protokolláris feszültséget, s viselkednek egymással a mai világban gyakran találkozó államférfiak jószerivel régi barátokként, noha ők is, a világsajtó is tudja, hogy a személyi rokon- és ellenszenveknek minimális szerepe van a nemzeti érdekképviseletben.
S akár az uniós gondok enyhítésének szándéka magyarázza Juncker stílusát, akár (a költővel szólva) szeszekkel mímelte a mámort, éppen Orbán esetében ez bizony rossz vicc volt. Mármint az, hogy viccet csinált abból, ami sajnos számunkra és Európa egésze számára mind komolyabb ügy: az orbáni tekintélyuralmi törekvésekből. Abból, amit a New York Times e hét elején, a „bársonykesztyűs” diktátorok köré sorolva Orbánt, a demokráciákat fenyegető veszélynek lát. A demokratikusan megválasztott, ám a demokrácia lényegét kijátszó és egyre ellenőrizhetetlenebb nemzetvezetők vészes precedensét. Ez a „Viktor, te pernahajder” jellegű megpaskolás, pláne egyikként a sorban, nem a „pofont” tette komollyá, hanem az orbáni politikát érintő uniós bírálatokat komolytalanná. Azon ugyan lehet eltűnődni, hogy az érkező láttán Junckernek miért éppen a „diktátor” szó jutott eszébe, de gesztusaival mintha rögvest bocsánatot is kért volna érte. A klasszikus mondással: így lett „pofonja” nem bűn, hanem hiba.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
