Még hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni?! A magyar jobboldal az elmúlt évszázadban sokadszor is belelépett. Ismétlődően beletaszítják tradicionális Nyugat-ellenes előítéletei és még inkább téveszméi.
A hét eleji udvarlás Amerikának kérészéletű lett, mára megint felzengett a politikusi médiakórus arról, hogy a Nyugat voltaképpen ellenségünk (és akik az ottani bírálatok meghallgatására sürgetik a kormányt, azok – patinássá vált kifejezéssel – az ellenség ügynökei). Miként a rendszerváláskor a neves író felfedezte, hogy az első számú amerikai lap cikkét Pestről írták (hol másutt?!), most az Európai Parlamentben többséggel megszavazott Tavares-jelentésre is ugyanezt mondják (mert a többséget csakis akkor kell tisztelni, ha a Fidesz éri el). A magyar kormánytisztviselőket kitiltó Obama-kormányt egyelőre még nem itteni balliberálisok mozgatják (vagyis nem a láncos kutyák az imperialistákat), de ha nem szegi meg saját törvényeiket és nem árulja el Orbánnak, kiket tiltottak ki, akkor legnagyobb sajnálatunkra nem áll módunkban fellépni – az amerikaiak és sokan mások szerint – rendszermozgató korrupció ellen (és eközben egy, a sajtóban meggyanúsított sietve elhagyja az országot).
Sőt, a sarokba szorítottak jellegzetes módján a kormány korifeusai elkezdtek célozgatni arra is, hogy akár ki is hátrálhatunk a nyugati táborból, ahová végre sikerült bejutnunk. Ha ez válasz akart lenni több tekintélyes európai lap komoly e heti felvetésére, hogy végül is mit keres (a normáit rendre megszegő) hazánk az unióban, akkor ostoba és árulkodó.
Valóban azt hiszik a Fidesz-vezékarban, hogy mi zsarolhatjuk a nyugatot?! Kétségtelen, ott nem szívesen látnák egy kelet-európai friss tag kilépését (kiebrudalását), hiszen példátlan – és netán precedensteremtő – fejlemény lenne, ám az sem tartható a végtelenségig, hogy egy tagállam packázzon a tőle a demokrácia elveit számon kérő unióval (és Amerikával, a NATO főhatalmával). De a kilépéssel fenyegetni vélők e tekintetben éppúgy nem végezték el az alapvető számításaikat, mint kormányzásuk oly sok területén. Ha Orbán azt képzeli, hogy ravaszkodással és blöffel ezt a csatát is megnyerheti, akkor téved.
Hazájának jót nem akarhat, aki kiléptetné a nyugati intézményrendszerből. S rögvest szembe is állítaná nemcsak a nyugattal, hanem térségünk nem éppen magyarbarát országaival is, amelyek (ők belül maradván) aligha hagynák ezt a lépést kihasználatlanul. S botor, aki a kalkulációban csak az uniós pénzekkel számol: két évtizede azért fektettek be nálunk több nyugati tőkét, mert biztosra vették atlanti és uniós tagságunkat. Három évtizede a tőkemenekülés még a francia elnököt is visszakozásra késztette. Akik a jobboldalon szívesen emlegetnek nyugati gyarmatosítást, tűnődjenek el azon, hogyan bánnak a nekik kiszolgáltatottakkal – keleten. Vagyis amire alternatívaként célozgatnak, az ma éppúgy nem válna javunkra, mint ebben az évszázadban egyszer sem. S a tévesen ’56-os nyugati cserbenhagyást emlegetők elgondolkozhatnának azon, mi lenne, milyen mélységekbe sodródnánk, ha a Nyugat tényleg cserbenhagyna minket.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
