Egész héten találgatta az amerikai közélet, hogy el meri-e hajítani a naponta meglóbált bumerángot Trump, s kiakolbólítja igazságügy-miniszterét, egyúttal fejbe kólintva önmagát.
Mert kevés kétség férhetett hozzá, hogy Sessions eltávolításával önmagát leplezné le az elnök: a végletekig hajlandó elmenni a kampánya és emberei orosz kapcsolatai vizsgálatának leállításában. Vagyis már a látszatra sem adna, hiszen a nyomozás berekesztése a bűnösség közvetett bizonyítéka lenne. Merthogy egy vizsgálódót, Comey FBI-igazgatót már menesztett, de azt is vesztére, mert megkapta helyette annak elődjét, az elfogulatlanságáról híres előző igazgatót. Viszont akkor már sikerült fokoznia a gyanút, hogy bizony van rejtegetnivalója. Most nyilvánvalóan Muellert próbálná leállítani, akit a naponta rá zúdított vádaskodás nem látszik megtorpanásra késztetni, s baljósan komoly szakértőkből verbuválta csapatát.
Trump bánatára Sessions nem rúghatja ki, mert még az év elején elfogultságra hivatkozva kivonta magát a vizsgálat felügyeletéből. Nem is tehetett mást, hiszen miniszteri jóváhagyásakor nem vallotta be a szenátusi bizottságnak a saját orosz kapcsolatait (azóta még az is kiderült, hogy bizony, kampányügyekről tárgyalt tavaly Moszkva nagykövetével).
De a vészt érző Trumpot ez nem érdekelte, Twitter-üzenetekben ócsárolta, piszkálta, legyávázta miniszterét: ha elárulja, hogy kivonja magát, ki sem nevezem – dörögte. Ez persze újabb gyanúfokozó, mert honnan tudta volna Sessions, hogy vizsgálat lesz, ha egyszer – ahogyan a Fehér Ház hajtogatja – nem is volt orosz kapcsolat… Nyilvánvaló, hogy Trump szerette volna, ha Sessions lemond, megspórolva neki a felmentést. S utat nyitva egy új miniszter állításának, aki majd Muellert rúgja ki. Az óriási botrány természetesen így is elkerülhetetlen, mindenki azonnal a „szombat esti mészárlásra” emlékezne, amikor Nixon elnök próbált megszabadulni az őutána nyomozó különleges ügyésztől. Értelemszerű, hogy súlyos és terhelő dolgok feltárását akarja az elnök meggátolni, ha evégett az elemi erejű felháborodást is kockáztatja: Nixon az önmagára terhelő hangszalagokat próbálta eltitkolni. Ez tehát már ily módon is bumeránghatású lenne, ám amennyiben a republikánus vezérkar még ezt is lenyelné, s nem kényszeríti ki a vizsgálat folytatását (ha mással is), Trump időt nyerhet.
Csakhogy az igazi bumeránghatás nem a kínos helyzetbe hozott republikánusoktól vagy az új miniszter jóváhagyását obstrukcióval is akadályozni ígérő demokrata ellenzéktől várható. Trumpra végzetesebb lehet a saját politikai táborának lázadása. Azon ultrakonzervatívoké, akiknek az elnökük melletti konok kitartása intette mindeddig óvatosságra a saját pártját.
Márpedig először fordult elő január óta, hogy e tábor hangadói nyíltan intik óva az elnököt – Sessions ejtésétől. Lévén a miniszter régi kedvencük és ő volt az első republikánus szenátor, aki kiállt Trump mellett, akit akkor még a párt politikusai versengve gúnyoltak.
Az ultrakonzervatív (többnyire kisebbségeket visszaszorító) programok ma oly buzgó végrehajtója beáldozta a miniszterségért bombabiztos alabamai szenátorságát. Fogas kérdés: miként lehet megmagyarázni éppen azoknak, akik váltig hisznek az orosz kapcsolatokat – a szaporodó gyanús jelek ellenére – tagadó elnöknek, hogy menekülési kényszerből muszáj kirúgnia a leghűségesebb embert? Az amerikai társadalom növekvő többsége már régóta nem hisz Trumpnak, sőt szégyelli elnökét, a saját pártja is csak politikai kényszerből, és Sessions eltávolításával a még benne hívőket is megingathatja. Akkortól pedig védtelen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!