Aligha tévedünk, ha azt gyanítjuk, hogy e heti csúcsvendégeit Trump elnök nemcsak szívélyesen fogadta, hanem irigykedik is rájuk. Mármint a hatalmukra.
Hiszen a jordániai király ugyan alkotmányos uralkodó, ám széles körű végrehajtói, törvényhozói és főparancsnoki jogkörrel. Míg a Kairóból jött Mubarak-pótlék generális ugyanúgy a főtiszti kar gazdasági kulcspozícióinak diktatórikus őre, mint volt tarthatatlanná vált elődje. A pekingi vendég pedig nem is titkolt – bár immár szintén „felvilágosult” – pártállami diktatúra irányítója. Hát hogyne irigykedhetne rájuk a tavaly Putyint nyíltan sóvárogva „erős kezű vezetőként” bámuló Trump. Hogyan is vetekedhetnének a magát erős embernek csak képzelő elnök bírálóira zúdított Twitter-üzenetei azzal, ahogyan az igaziak bánnak el kritikusaikkal?! Hazai célpontokra mégsem lehet szárnyasrakétákkal odacsapni.
Viszont nyilván kiélvezhette, mennyire magasztalta őt Sziszi, hálából pusztán a fogadtatásért, amire Obamától hiába ácsingózott az elnökségét puccsal megszerző tábornok. Aki igazából ezért a hat percért jött, amikor az Ovális Irodában a fotósok pergőtüzében hallgathatta az amerikai elnök őt dicsérő szavait, amelyek végleg szalonképessé tették a kairói értelmiségi körökben kaszárnyai arabja miatt gúnyolt nemzetvezetőt (bár egy tavalyi szakmai elemzés szerint magának Trumpnak a grammatikája és szótára is egy ötödikes diákéval azonos…). Kétségtelen volt a kontraszt az oxfordi angolt beszélő királyéval, akinek Hasemita dinasztiáját a britek ültették trónra. II. Abdallahot nem is kellett legitimálni, inkább ő tette… Sziszi puccsára pedig a fintorgó Obama is szemet hunyt, mi mást is tehetett volna az iszlamista alternatíva láttán.
Hiszen éppen ez a bökkenő: a térség iszlamistáinak korántsem csupán a terrorista állammal támasztott kihívása. Aszaddal is kockázatos leszámolni, ha a vákuumba az Irakban szétvert dzsihadisták nyomulnak be. A Hamászt pedig az egyiptomiak tarthatják kordában. Hiába bízta Trump (az Obamát utáló) Netanjahuval jó kapcsolatban lévő és mind több kulcsfeladatot kapó vejére a közel-keleti békeegyengetést, ha e térségben mindenkinek több ellensége van, mint barátja, s azokat is váltogatja.
A külső, ankarai és moszkvai patrónusok sajátos érdekeiről nem is szólva. Trump most legalább a világpolitikában erős emberként mutatkozott be, de ezt kedden külügyminisztere máris magyarázgathatja Putyinnak, akivel pedig annyira ígérte jóban lenni.
Miként az amerikai–kínai stratégiai vetélkedő alapfelállásán sem módosít sokat, hogy Szíriában Phenjannak is küldtek üzenetet. E floridai csúcson mindkettő sikerre és nem összeveszésre áhítozott.
Hiszen Hszire nagy pekingi személycserék levezénylése vár, míg Trump bizonygatná, hogy – éppen Kínát csepülő – szólamai ellenére megérti a realitásokat.
S ha valakit, egy pekingi vezért cseppet sem zavar az elnökvej Washingtonban fejcsóválva látott kormányzati beleszólása: a nepotizmus történetesen évezredes kínai tradíció. A koreai fogaskérdésben pedig könnyebb szavakban túllépni az elnökelődök óvatosságán, mint a valóságban. Peking csak módjával szorongathatja meg Phenjant, mert a rezsim összeomlása milliós menekülthullámot indítana, s nem kíván szomszédnak erős egységes Koreát.
Míg Washington fenyegetőzhet ugyan ott is katonai megoldással, de attól még az észak-koreai őrült szétdúlhatja a határ közeli Szöult. Remélhetően a Fehér Ház e lakója is beletörődik a csavarok óvatos szorítgatásába. A diplomáciába, amit oly könnyű volt a kampányban ócsárolni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!