Képzelem, milyen táviratokat küldtek haza szerdán a budapesti külképviseletek az előző esti Orbán-interjú nyomán. Szinte biztosan mind meghökkenten emelte ki, hogy egy NATO- ország kormányfője úgy beszélt, mintha közünk sem volna az atlanti szervezethez, amelynek fő (és a többinek, így hazánknak is atomgaranciát nyújtó) tagállamát lényegében első számú közellenségként emlegette.
Amerika szerinte nemcsak – a korrupció elleni harc „fedőtörténetével” – titkosszolgálati műveletet folytat ellenünk, hanem még be is akar rángatni minket az orosz–ukrán konfliktusba, amely „új hidegháborúhoz” vezet. A diplomaták elhűlve nézegethették e szöveget, nem szólva a táviratot olvasó kormányemberekről a nyugati fővárosokban (és persze másutt is). Csak ezután „rángatná be” azt az országot, amely uniós tagként is megszavazta az oroszokat Ukrajna miatt büntető szankciókat (és amelyek ránk nézve káros miatt az Orbán-kormány nem győz panaszkodni)? S ha valóban kibontakozik a hidegháború, akkor ugyan melyik oldalon lenne egy NATO-ország? Avagy Orbán azért mellőzte az erre való utalást is, mert ő – az ismert formulával és semmibe véve egy nagy többségű népszavazást – „lélekben” már nem tekinti hazánkat annak?
Ez már több mint pávatánc, az orbáni „ne azt figyeljék, mit mondok, hanem azt, amit csinálok” kitétel e ponton már mentségnek sem jó, hiszen, amit most mondott, azt kénytelenek vagy komolyan venni, vagy megállapítani, hogy Magyarország miniszterelnökének szava fabatkát sem ér. Azokban az ötvenes években volt filmvígjáték az „Első számú közellenség”, amikor a hazai valóságban Amerika nem tévedésből, hanem a politika céljából számított annak.
Ezt az orbáni érvelést azonban nem lehet komédiának tekinteni, s ekként nem is mulattat: immár nemcsak a kormánypárti média idézi fel e korszakot, hanem maga a kormányfő is. Hiszen ő is megvádolta Amerikát a hazai kormányellenes tüntetések szervezésével; amikor a bátor Litván György Rákosi szemébe mondta, hogy az emberek már nem bíznak benne, a megrökönyödött vezér azzal vádolta, hogy „az elvtársból az imperialisták hangja szól”. Miként ezek szerint a budapesti civil szónokokból is.
Washingtonban persze megszokták az Amerikát ellenségnek (és mindenért bűnbaknak) tekintő rezsimektől e vádaskodást, de ilyet szövetséges állam vezetőjétől még nem hallhattak. Az 1962-es kubai atomválság kirobbanásakor az amerikaiakkal huzakodó De Gaulle elsőként állt melléjük, ahogyan szövetségeshez illik, s nem lamentált „berángatásról”. S amit némelyek szintén mentségként emlegetnek, hogy – a pártja népszerűségi zuhanását látva – Orbán csak a szélsőséges szövegekre majdnem jobbikos módon fogékony törzstáborhoz szól, még riasztóbbá teszi a képet: mintha csak igazolni akarnák Rákosit, aki „fasiszta országról” panaszkodott Sztálinnak. Lehet, hogy Orbán ezzel a szimbolikus hadüzenettel Amerikának nem is a tőlük való lemaradástól tart, hanem egyenesen élükre akar állni? Valaki emlékeztethetné, hová jutottak ezzel e tábor szellemi elődei.
----------------------
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!