Trump ugyan „felszabadultnak” nyilvánította magát, de az amerikai közélet irányítói rémülten látják, hogy az elnök ama legendás elszabadult hajóágyúként csapódik ide-oda, és csapkod politikai ellenfelet és párttársat egyaránt. Fel ő nemcsak a – jobboldalon csepült – politikai, hanem az elemi korrektség kötelmeitől szabadult, aminek egyedül a szélsőjobbon örvendeznek, kompromittálva őt a „mi elnökünk” elismeréssel. Mások a jobboldalon lázasan keresik a tőle való távolságtartás módjait.
A két republikánus exelnök, Bush papa és fia – amint a párt más élemberei is – nevét nem említve ítélte el mondanivalóját, a fegyvernemi vezérkari főnökök a közösségi médiában posztolták a neonácikat és a rasszizmust kárhoztatva véleményüket főparancsnokuk elfogadhatatlan nézeteiről. S olyan főmenedzseri menekülés indult meg az elnök tanácsadó testületeiből, hogy Trump jobbnak látta azok feloszlatását. A CBS tévéhálózat kedd esti híradójában semmi másról nem esett szó, mint az elnök rögtönzött sajtóértekezletéről, a nagy felbolydulás kiváltójáról.
Nem csoda. Hiszen azon – a tőle megszokott zavaros, logikátlan fejtegetések mellett – lényegében visszatáncolt a múlt heti charlottesville-i neonáci zavargás egy nappal korábbi (és kétnapos hallgatás utáni) elmarasztalásától, s nemcsak felfedezett „rendes embereket” is e fehér fajvédő gyülekezetben, hanem vétkesnek nyilvánította a tiltakozókat is, akik soraiba gyilkos módon belehajtott egy vélhetően azért mégsem rendes szélsőséges. Vagyis amikor a neonácik áldozatát gyászolják, ő a „túloldalt” ócsárolta. Fellelkesítve a szélsőjobbot, amely hétfőn már lázongani kezdett Trump első változatára.
S ő alighanem ettől ijedt meg: tudván, hogy neki végső soron ez a bázisa, ennek lázongása az a fenyegető lehetőség, amely féken tartja a konzervatív vezéreket. Csütörtökön már meg is fenyegetett két republikánus szenátort szavazói lázadásával. Trump e fajvédők kedvence akkor lett, amikor kikezdte az általuk gyűlölt fekete Obama legitimitását, kétségbe vonva amerikai születését (ez alkotmányos előfeltétel az elnökséghez).
S nemcsak a politikai korrektséget dobta sutba, hanem – egy elnökhöz méltatlanul – az elemi óvatosságot is, ami az amerikai etnikai ellentétek történetének ismeretében valóban rémisztő. Mentegetni randalírozókat, akiknek olyan hangadóik vannak, mint David Duke Ku Klux Klan-vezér, s akik büszkén kiabálják a kamerákba rasszista, antiszemita szólamaikat, és hitelt adni érvüknek, hogy őket balról „provokálták”, felidézi a legrosszabb korszakokat.
Ettől még a saját környezetében is a fejüket fogták, a tévések a sajtóértekezlet alatt el-elidőztek a Fehér Ház extábornok stábfőnöke arcának fintorgásán, utóvégre Kellytől remélték a republikánusok Trump kordában tartását. Hiszen neki is látnia-hallania kellett, hogy ha nem adnak kezébe gondosan megfogalmazott papírt, az elnökből olyan gondolatmenetek bukkannak elő, amelyek a konzervatív elit által örökre a perifériára száműzni remélt csoportok kedvenc tételei. Hogy a boldogan elszabadult Trump valóban „azok elnöke” akar lenni. Ez már nem Nixon „déli stratégiája”, Reagan kedélyessége, hogy nála nem tudja a jobb kéz, mit csinál a szélsőjobb kéz. Vagyis nem politikai taktika, hanem „belülről fakad”: Trump nemcsak falja az általa hitelesnek hirdetett szélsőséges médiát, hanem osztozik is világképében.
S nem törődik azoknak a „rendes embereknek” a bevallott szándékával: a polgárháború déli vezéreinek szobraiért hadakozva, tudatosan törekszenek faji összecsapásokra. Szóval a Trump-elnökség már nemcsak a külvilágban fenyeget háborúval.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!