A stonewalling, ami szó szerint kőfalazásnak is fordítható a konok (a sportban időhúzó) védekezésre, a politikában az obstrukcióra utal és ki más tette volna örökbecsűvé, mint minden idők egyik legnagyobb botrányhőse, Nixon elnök, aki a Watergate-ügyben arra biztatta embereit, hogy ily módon hiúsítsák meg a vizsgálatot.
Amivel persze elkövette a – magánál a tiltott lehallgatásnál is nagyobb – főbenjáró, lemondásához vezető vétket: a jogrend első számú embere akadályoztatta a jogállami feltárást. Így lett egyúttal az első amerikai elnökbukást okozó botrány egyúttal minden botrányok állatorvosi lova, amelynek el kellene rettentenie a későbbi „kőfalazókat”, de amely mégis szinte koreográfiát kínált a politikai és pénzügyi visszaélések eltussolásával – Nixonhoz hasonlóan – hasztalan próbálkozóknak. Mert mind azt hiszi, hogy a tagadással javít helyzetén, holott – a költőt igazolva – tényleg növeli, ki elfedné a bajt.
Mivelhogy szinte sohasem sikerül, valahol valami mindig kilátszik. S már a kezdeti mesék, mellébeszélések hamar tarthatatlanná válnak, a kőfalazó valójában folyamatosan hátrálni kényszerül. A Watergate-épületbe történt (poloskaelhelyezési célú) betörés másnapján a Fehér Ház szóvivője lekezelően közölte, hogy „harmadrangú bűnügyekkel” nem kíván foglalkozni. Hogy aztán mással se kelljen foglalkoznia bő két esztendőn át, egészen főnöke lemondásáig. Mindig visszaüt a tetszetősen hangzó lekicsinylés: Claes NATO-főtitkár is azzal kezdte, hogy „csak nem gondolják rólam?!”, s csak a vádemelés nyomán távozott posztjáról. Kohl német exkancellár annyit beismert, hogy „tudott” a tiltott pártfinanszírozásról, de köze nem volt hozzá, hogy aztán rábizonyítsák azt is. Hart ígéretes amerikai demokrata elnökjelölt, amolyan JFK-reinkarnáció meg egyenesen biztatta a médiát: keressék a nőt, mígnem egy hajnalon meglesték a házából kilopódzó szőkeséget.
Éppen az a bökkenő a hangzatos – és a vádlókat gyakran gúnyosan támadó – tagadással, hogy szinte felbiztatja a nyomozó sajtót (és jobb helyeken az igazi nyomozókat is) a tények feltárására. Ahol van Washington Post, ott nem lehet Rajk-ügyet kreálni, nem véletlenül vadásznak az orosz politikai és valóságos bűnözők a tényfeltáró újságírókra, míg az itáliai maffiózók a rendőrökre, ügyészekre. Amikor brit Guardiant sikerrel perelte a korrupcióval gyanúsított tory exminiszter, a lap elküldte munkatársát a már csődbe ment genfi hotelbe, aki a pincében lévő szekrényekben többnapos kutatással megtalálta a bizonyító szállodaszámlát, s végül a politikus ment börtönbe. Ahogyan nincs tökéletes bűnügy, s nincs hibátlan koncepciós per sem, hasonlóan lepleződnek le előbb-utóbb a mentőmesék is, amivel pedig az érintettek rendre megpróbálkoznak. Nixon titkos, rá végül terhelő hangszalagjaira akkor figyeltek fel, amikor jogtanácsosa a szenátoroknak elárulta, hogy milyen gondosan válogatta meg szavait az őt a balhé elvitelére rávenni próbáló elnök: „mintha magnóra beszélt volna”. Amikor Orbán teátrálisan megvédené a régi trafikosokat, ő vajon kire kenné a – már jobboldali megmondóembereket is idegesítő – balhét? A kőfalak sem rögtön omlanak le: először csak megrepednek, majd kis hasadékok keletkeznek, de végül átjárhatóvá válnak. Persze nem azoknak, akik a fal mögé próbáltak bújni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!