Európa behódolt, ha nem is úgy, ahogyan a „migránsokkal elárasztott” és „iszlamizálódó” földrész rémlátomásával házalók hirdették: a kontinens lakosságának még fél százalékát sem kitevő menekülthullámtól pánikba esve, s evégett a török „szultánnal” kötve alkut, jószerivel kapitulált saját nacionalistáinak. Éppen azt a leckét feledve, amelyet a világháború nyomán megtanulni látszott, s amiért – a nemzetállami szolidaritás elvére épített – unióját létrehozta. Hiába erősködött még októberben a német kancellár, hogy nem szabad erődöt csinálni Európánkból, s becsapni kapuját a menekültek előtt, itt bizony erődpolitika bontakozik ki, ha hagynak is rést azon a kapun.
Merkelt magára hagyták a nemzeti önzésben versengő kollégái, s így – ismert taktikai érzékével – hátrálva kellett mentenie a menthetőt. A közteherviselésen alapuló megoldás imitálásával. Kétségtelenül kínos, hogy – az embercsempészeken kifogni próbálván – „emberkereskedelmi” megállapodást kötöttek Erdogannal, de legalább az unió jobbik része nem tette magáévá az ajtót bevágni akarók szemléletét: a háborús övezetből menekülőknek mégis ad esélyt. S az odahaza az e hétvégi tartományi választásokon a nemcsak a szélsőjobb, hanem saját párttársaitól is szorongatott kancellár asszony uniós partnerei láttán bízvást mondhatja, hogy akinek ilyen szövetségesei vannak, annak ellenségekre tényleg nincs szüksége. Olyan néppárttársra teszem azt, mint magyar kollégája, aki médiájának azóta is tartó Merkel-ócsárlásával hálálta meg, hogy augusztusban a német (és osztrák) ajtónyitás megmentette az országában rekedő sok tízezer menekülttől.
De még korai volna következtetéseket levonni, nemcsak azért, mert az e heti csúcson elért elvi egyezséget formába is kell önteni, s egyelőre kétséges, hogyan működhet az elképzelt rendszer. Orbán és tsai. alighanem pirruszi győzelmet arattak, a menekültpánik eddig sikeres – egymás példájától vérszemet kapó – meglovagolóit még ledobhatja a nacionalizmus paripája, amikor Európa mai nemzedékei is felismerik, amit elődeik: ebben a lóversenyben csak vesztesek lehetnek. A magyar kormányfő vétólufijának gyors kipukkadása éppen azt jelezte, hogy amikor mások is sutba dobják a szolidaritás elvét, a magát kontinentális vezérnek képzelő „lefokozódik”, a figyelmet legfeljebb odahaza képes magára irányítani. Cikkekben lehetett Merkel ellenlábasa, az uniós alkudozásban csak epizodista, s hazánk súlya folytán hamarosan csupán statiszta. Sem Európa „megmentője”, sem elvesztője, mert ahhoz is súlytalan.
Ha valamit bizonyított e menekültválság és a megoldási kísérlet, az éppen az, hogy Európát megint nacionalistáitól kell megmenteni. Azoktól a politikusoktól, akik a hatalmon maradás érdekében feláldozzák Európa elveit. E mostani alkut az unió vezetőinek félelme szülte: nem annyira a menekültektől, mint a nacionalista vetélkedő destabilizáló hatásától. Merkelék nem „eurarábiától” tartanak, mint a riogatók, hanem az unió előtti világtól, amikor a nemzeti önzésnek és politikai haszonélvezőinek már a látszatra sem kell adniuk. Orbán a minap közölte: nem akarja, hogy hazánk – az ő torzképe szerinti – Európa legyen. Az unió eszméjét védelmezők viszont azt nem akarják, hogy Európából legyen Orbánia.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!