Tizenhét másodperc, amely megrengette az atlanti világot – írhatjuk bízvást, hiszen olyasmi történt, amit még a kelet-nyugati hidegháború évtizedeiben is sikerült elkerülni: közvetlen katonai összecsapás egy NATO-tagállam és az oroszok (korábban ugye szovjetek) között.
Jószerivel csak a koreai háborúban került sor ide sorolható légi csatára, ám Moszkva abban csupán közvetetten vett részt. Ám éppen az utóbbi években, Putyin tudatos európai – az ukrán válsággal szorosan összefüggő – erőfitogtatása során (egy londoni agytröszt számítása szerint) vagy negyven esetben kerültek vészesen közel a NATO gépei és hajói a szinte provokálva portyázó oroszokéhoz, végül senki sem vesztette el a fejét, holott több légtérsértés is történt (pár éve Erdogan egy török kiképző gép szíriai lelövésekor még reklamált, hogy rövid idejű légtérsértésért ez nem járja…).
És ugye a hidegháborúban a nyugat-berlini blokádtól a berlini falomlásig számtalan farkasszemnézésből sohasem lett összetűzés. De nemcsak a nyugati és moszkvai vezetők őrizték meg higgadtságukat, hanem a katonák is (amikor a világháborús hős MacArthur tábornoknál Koreában elpattanni látszott a húr és atombombát sürgetett, Truman elnök sietve menesztette).
Most viszont Erdogannak és Putyinnak „sikerült” tabut törnie: az előbbinek a tűzparanccsal, az utóbbinak az ankarai ultimátumok ellenére folytatott határ menti bombázásokkal.
Pedig ha valahol, a Kremlben tudhatták, hogy nemcsak Aszad-ellenes szíriai erőket puhítanak, hanem határon túli török rokonságot.
S noha az orosz elnök feltűnően „kifelejtette” az utalást a NATO-ra, az atlanti szervezet pedig a nevezetes (automatikus bekapcsolódást jelentő) 5. cikkelyre, attól még példátlan precedensnek számít e légi csata. Bizony megremeghettek hírére a nyugati fővárosokban, ahol tudták: a – mostanában ugyan baljós belpolitikai fejleményeket produkáló – török szövetségest nem lehet cserbenhagyni, viszont a közelkeleti rendezésből valószínűleg kihagyhatatlan oroszokat nem szabad megvadítani. Erdogan és Putyin csak óvatosan harcias reagálásán egyaránt látszott e lázas nyugati háttérmunka, amit különben nemcsak a légtérsértés körüli vita indokolt, hanem a gyanakvás mindkét félre.
Nem lehet ugyanis elfelejteni, tagállami kötelmek ellenére sem, hogy itt két egyaránt autokrata „erős ember” presztízscsatája is zajlik, nem csupán a térségbeni török és orosz érdekek ütközése. Ankarában és Moszkvában felettébb hasonlóan ítélik meg „szomszédsági jogaikat”, amint egyaránt a durvaságig menően követelik a maguk nyugati „respektálását”.
S hát Erdogan személyisége és politikai stílusa is szinte tükörképe a Putyinénak, így nem csoda, ha a mellette atlanti lojalitással kiálló Obama őt éppúgy óva inteni próbálja, mint a Kreml urát. Utóvégre kölcsönösen úgy táncoltak a szakadék szélén, hogy – a hidegháborús elődökkel ellentétben – bele is zuhantak. Merthogy – az autokratikus vezetők szokása szerint – mindenekfelettinek tekintik hazai pozícióik erősítését, akár kalandorságig menően, miként Putyin Ukrajnában, Erdogan a kurdok támadásával bizonyította. De nincs mit tenni: velük muszáj a térséget rendezni, merthogy ellenükre nem lehet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
