Megkongatta a kontinentális vészharangot nemrég Hollande francia elnök, amikor reális eshetőségnek minősítette, hogy a májusi európai választásokon akár a szélsőséges, finomabb szóhasználattal euroszkeptikus pártok kerülhetnek meghatározó helyzetbe a strasbourgi parlamentben.
Saját hazájában éppenséggel azt kell tapasztalnia, hogy az immár Le Pen lánya, Marie által vezetett Nemzeti Front felmérési mutatói meghaladják az elnök szocia listáinak népszerűségét (miközben az Élysée-palota lakója mélypontra került). S Hollande persze az elemzőkkel együtt tudja jól, hogy az európai parlamenti választásokon jóval alacsonyabb a részvétel, mint az ország irányításáról döntőn, ez pedig eleve kedvez a radikális, s ekként aktívabb táborral bíró szélsőjobbnak. Már csak azért is, mert ezek az uniót ostorozó nacionalista pártok ilyenkor csatornázzák be az EU-val kapcsolatos széles körű elégedetlenséget: sokaknak esze ágában sem lenne rájuk bízni a kormányzást, ám az európai voksolás jó alkalom az éppen adottal szembeni protest szavazatra (Amerikában e szerepet a két elnökválasztás közti kongreszszusi tölti be). Aminek jövő tavasszal akár végzetes következményei is lehetnek. Ha úgy tetszik, túl jól sikerül a tiltakozás. Európát „elrabolhatják” az unió ellenfelei.
Ahogyan nyolcvan esztendeje a Nagy Válság, úgy e „rangban” második is a szélsőséges folyamatok gerjesztője, amit a mai Európa nyugati felében (de a menekülthullám folytán immár a keletiben is) csak fokoz a bevándorlók elleni – természetesen éppen az említett pártok által is szított – idegenellenesség. Ez némelyik nacionalista erőt akár „uniós” összefogásra is csábít, miként a Le Pen lány és a holland Wilders friss – és már a strasbourgi pozíciókra szemet vető – szövetségkötése is jelez. Ezért is próbálják bevonni a londoni konzervatív kormánypártot idegesítő, Farage vezette ottani euroszkeptikusokat, akik azonban brit módra fintorognak e kontinentális közösködéstől. Pedig Marie Le Pen és Wilders éppen a nagy lehetőséget látva igyekszik szolid szélsőségesnek átfazonírozni pártját (ezért sem akarnak hallani olyan számukra is elfogadhatatlan, a nyugati sajtóban csak neonáciként emlegetett keleti pártokról, aminő a Jobbik vagy a görög Arany Hajnal, amelyik vállaltan is az). S mivel e francia és holland párt a muzulmánokat tartja fő ellenfelének, az előbbi visszafogta a papa idején még kibukkanó antiszemitizmusát, míg Wilders kifejezetten az arab környezettel keményen fellépő Izraelt magasztalja.
Ilyen európai képletben kell szemlélni az Orbán-kormány belpolitikai „fátyoltáncát” a hazai szélsőjobbal, s emiatti vonakodását a – gyakran általa is serkentett – Horthy-rehabilitáció egyértelmű elutasításától. Holott amint a maga nemében példátlan amerikai követségi „rendreutasítás” is jelezte, a kacérkodás a nyugati közéletben domináns helyzetüket féltő középpártok „euroszkeptikus” kihívóival (és kivált az akár kormánypozícióba is kerülő lengyel eszmetárssal) immár szintén uniós és atlanti alapérdekeket sérthet. Washington Horthyban Hitler hajdani, Berlin, London és Párizs pedig Orbánban az unió elrablásával fenyegetők mai szövetségesét látja.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
