Pánik kerítette hatalmába az európai centrista pártokat és politikusokat a különböző szélsőséges erőknek a vasárnapi parlamenti választáson elért előretörése láttán. Amúgy alapjában indokolatlanul, vészharangkongatást semmiképpen sem indokolva.
Mert meghökkentő ugyan a szám, a strasbourgi parlament mandátumai majd egyharmadának ultranacionalista, nemcsak euroszkeptikus, hanem gyakran nyíltan Európa-ellenes, idegengyűlölő vagy éppen rasszista (olykor akár neonáci) pártokhoz kerülése, ám óvakodni kellene a túlzásoktól, sőt általánosításoktól is. Hiszen korántsem volt kontinentális jelenség ezen erők drámai térnyerése: az olasz középbal és a német középjobb éppenséggel ezúttal is dominált, másutt a szélsőségesek a jósoltnál kevesebbet kaptak, s ami a lényeg: abban a strasbourgi testületben a voksok hetven százaléka továbbra is a kétoldali mérsékelteké. Kik viszont – az EUelnök személye körüli vitában tapasztalt néppárti-szocdem egyetértés is jelzi – első tanulságként a szorosabb együttműködést szükségét vallják.
Ami drámai hatást – és pánikot – keltett, az két uniós kulcsállam radikálisainak sikere: a két tradicionális nagy pártot (száz év óta először) lepipáló brit euroszkeptikusok és a szintén élen végző francia szélsőjobb riasztóan ható eredménye.
A briteké persze inkább a nagy pártok, s főként a toryk megszégyenítése okán, hiszen ők inkább kései thatcheristák, akik ugyan szembeszállnak az unió egységesítésének terveivel, sőt akár kiléptetnék hazájukat az EU-ból, de azt mindenképpen lazítanák, viszont nem rasszisták, pláne neonácik (azok most is leszerepeltek).
Ellenben az valóban felkavaró, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség szimbolikus hazájában olyan párt tört az élre, ha csak 25 százalékkal is, amely Európa- és bevándorlásellenes, visszaállítaná a halálbüntetést, széttépné a menekültjogi egyezményeket, elveti a kontinentális (schengeni rendszerű) szabad mozgást, le is zárva megint a határokat. Vagyis szó szerint elrabolná azt az Európát, amelyet az unió eddig létrehozott és ezután próbált megvalósítani. A kérdés immár az, hogy a gazdasági pangás okozta szokásos protestszavazati hullám valóban elrabolhatja-e a már elért Európát, vagy csupán lefékezi a föderalizációs törekvéseket.
Noha a szélsőségesek tényleg elrabolnák az egész Európa-programot, híven nacionalista világképükhöz, mostani térnyerésük inkább a saját kormányuk (és centrista politikusaik) elleni tiltakozás hatása: Hollande képtelen hathatós gazdaságpolitikára, Cameron nem ad ultimátumot (amint a UKIP követeli) Brüsszelnek. S elégedetlenek – sajnos sokban emlékeztetve a múlt századi nagy válság éveire – ezúttal is meglelik nemcsak tiltakozásuk tárgyát, hanem bűnbakjait is. S ha az elit meg akarja menteni Európáját, vagy legalább nagy terveinek előfeltételeit, akkor gazdaságpolitikai fordulatot kellene tennie. A kulcskérdés, a szigor nagyasszonyát, Frau Merkelt is megriasztották-e a vasárnapi eredmények?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
