Negyedszázaddal azután, hogy a francia elnök és a (még nyugat-)német kancellár együtt ünnepelte az Európai Parlamentben a berlini fal leomlását és akként a vasfüggönymentes kontinens ígéretes új távlatait, e korántsem furcsa, ám ritka pár ismét a strasbourgi pódiumot használta az „erős Európa” melletti kiállásra. Hogy ez sokak számára a fülüknek kedves „erőd Európának” hangzik, az ellen csupán Merkel és Hollande szép szavai kevésnek bizonyulhatnak. Amint Mitterrand és Kohl hajdani európai egységet hirdető retorikája sem valósult meg maradéktalanul, hiszen a keletiek érdemi befogadására még hosszú éveket kellett várni, s igazi beépülésük e kontinentális egységbe éppen most válhat kétessé. Ez utóbbi jórészt a saját hibájukból. Főként persze a kormányaikéból, amelyek nem képesek osztozni abban a szellemiségben, amelyet az első csúcspáros meghirdetett, s e második voltaképpen az unió valamennyi tagállamától számonkért.
Ezen a héten minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált és pontosan az uniót kezdetétől fogva lényegében meghatározó francia–német duó fellépése nyomán, hogy Európa jövőjét nagyban alakítja majd az, miként kezeli a hirtelen felduzzadt menekülthullámot.
S ezúttal sem csupán a hangzatos retorika számít, hanem a tettek. Miközben Merkel arról beszélt, hogy Európa nem barikádozhatja el a migránsok útját, az uniós belügyminiszterek az erőd falait is felhúzzák. A kérdés csak az, hogy lesz-e azért kapu e falon és leengedik-e a felvonóhidat. A menekültek kiválogatása, tehát a rendezett befogadás és a beözönlés meggátlása, akár visszazsuppolásokkal is sokféleképpen valósulhat meg, s ezt egyaránt befolyásolják az uniós erőpróbák és a nemzetállamokon belüli erőviszonyok.
A kancellár nyilvános, s előtte a néppártiak ülésén zárt ajtók mögötti fejtegetései arra vallanak, hogy Merkel az európai szellemiséggel összeegyeztethető egyensúlyt óhajt létrehozni. S a saját pártközösségében keményen elítélte azokat, benne egyértelmű utalásokkal hazánk jelenlegi kormánypolitikájára, akik bezárt erődkapukat képzelnek el. Ahogy a keletnémet rezsimet sem lehetett fenntartani, Európát sem lehet erőddé formálni, az sem lenne tartható – érvelt a néppártiaknak.
Most bizonyosodhat be, hogy Orbán oktalan politikája nemcsak (mint már évek óta) hazánk külvilági imázsának árt végzetesen, hanem ezúttal talán éppen annak a pozíciójának is, amelyet semmivel sem törődve próbált megerősíteni. A gyakorlatban hatástalan, hiszen a menekültáradatot csak más mederbe terelő kerítést szimbólumnak szánta a szélsőjobbal vetélkedve, s ez mára a kontinentális (neki tapsoló) szélsőjobbra csúszott magyar politika jelképe lett. A New York Times publicistája már velünk példálózik, amikor az európai kicsinyességet és előítéleteket ostorozza: Magyarország közömbössége és bigottsága elrettentő. De a zárt ajtók mögött és a sajátjainak(!) szókimondó Merkel utalásai azt jelzik, ha Orbánt eddig a maga szemétdombján kukorékoló, ám sokat nem ártó kakasnak tekintették, most komolyan megzavarta a kontinentális köröket és jelesen országunk legfőbb partnerének belpolitikáját is. Ha tavasszal Merkel csak fintorgott az illiberális állam hallatán, most (stílszerűen) hazai ellenfelei faltörő kosának láthatja budapesti kollégáját.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
