Ultimátumnak is felfogható Merkel baljós némasága arra az újságírói kérdésre, hogy ha Budapest továbbra is dacol az európai bíróság ítéletével, akkor akár ki is zárhatják-e hazánkat az unióból.
Végtére is annak – és minden jogállamnak – egyik sziklaszilárd alapelve, hogy a bírói döntéseket végre kell hajtani. Vagyis korántsem elegendő pusztán tudomásul venni, amint – kétnapi vívódás nyomán és harcias szószólóira rácáfolva – Orbán kényszeredetten fogalmazott, akkor is sietve bújva a nála okosabb szlovák kollégája mögé. Hogy hadaival rögvest folytassa az utóvédharcot, észre ne vegyék hívei a rendíthetetlen póza mögötti megingást. Ismerjük el: nehéz dolga van az eddig oly sikeres látszatteremtéssel.
Hiszen még a kormányzási nyitány kényszerű fegyverletételét Merkel és Barroso előtt (hiába kérve deficitcél-emelést) is álcázni tudta a Valutaalap ellen indított ingyen háborújával (ahol persze az első vész esetén szintén sietett fegyverszünetet kérni). Don Quijoténk annyira hozzászokhatott a szélmalomharcokhoz, hogy zavarba jött, amikor igazi óriásba ütközött. Az unió (és a korábbi Amerika) persze küldözgette komoly figyelmeztetéseit, ám azok lepattantak a nyugati politikát és irányítóit kétségtelenül minden elődjénél jobban kiismerő Orbánról, aki tudta – amint az autokraták mindig –, hogy nem eszik olyan forrón a brüsszeli, de még a berlini kását sem.
Csakhogy eddigi játszadozása a jogállammal „csak” a hazai közállapotokat tette nekünk riasztóvá, az európaiaknak taszítóvá. Fenyegetőztek is az uniós megtorlás „atombombájával”, a voksmegvonással, de az hasonlít az igazi végső fegyverhez: senki sem meri bevetni (aki eszénél van). Ha úgy tetszik, a Nyugat sokáig hajlamos cserbenhagyni a perifériája kis államait, ahogy Chamberlain a „távoli” Csehszlovákiát (Jaltát kár emlegetni, hiszen a szovjetek már itt voltak). De több diktátor is (Hitler a lengyel lerohanáskor, Sztálin a prágai puccsánál) megtanulhatta, hogy ha a nyugati demokraták maguk kerülnek veszélybe, képesek keményen reagálni.
A luxemburgi bírói verdikt felrúgása olyan lenne, mint indiai faluban a főtéren belerúgni a szent tehénbe. Nem maradhat megtorlatlanul.
Ezért számíthat Orbán a választáson túljutó Berlin – Párizzsal egybehangolt – ultimátumára: döntésre kényszerítik. Szerencséje lenne, ha ezt el tudja húzni a választások utánig. Mert már pávatánca nem ejt senkit rabul. S mivel láthatóan odatartozik a nacionalisták (ha úgy teszik: fajvédők) Putyintól Trumpig terjedő internacionáléjába, fokozódik a gyanú, hogy csupán az európaiak közé keveredett fehér. Ezért mások az eszközei és céljai, szólamairólnem is beszélve. A tragikomikusan groteszk sorosozási kampány és a migránsveszély szinte eszelős eltúlzása pedig nemcsak az országot járatja le, hanem őt magát is kezdi kényszerpályára lökni. Maradjunk annyiban, hogy amennyiben Orbán – amint sokan gyanítják – valóban ki akarná vezetni hazánkat az EU-ból, akkor sem tudna már erre a módszeresNyugat-ellenes kampányra rápipálni. Hiszen a migránsgyűlölet szítása párhuzamos a Nyugat-csepüléssel. Mintha nemcsak a tavaszi választást akarná megnyerni, hanem egy majdani referendumot a nyugati intézményrendszer elhagyásáról. Ez egyelőre irreálisnak tűnik a túlnyomóan Európa-párti közvéleményt látva, miként az egykori orbáni szólam is arról, hogy Európán kívül is lenne élet. Ő sem dobhatná le e saját atombombáját. Ámde az ő racionalizmusát megzavarhatja, hogy neki egy másik mondásának fordítottja járhat az eszében: egyszer kell vesztenie, s akkor nagyon veszít.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!