Nincs hálátlanabb, bár akár Nobel-díjat is hozó feladat a közel-keleti béketeremtőénél, annál könnyebb a háborút kirobbantók dolga.
Ürügy ugyanis mindig és bőven van, az ellentétes sérelmek felsorolása könyvtárakat tölt meg, mindenki csak a magáét hajlandó meghallgatni is, s a kompromisszumot keresőket (Szadat, Rabin) a saját hajthatatlanjai meggyilkolják. S mindig úgy kezdődik, hogy valaki visszaüt. Gázából az idén már félezernél több rakétát lőttek ki Izrael területeire, de ez mit sem zavarja az övezetben uralkodó Hamászt, hogy „megtorlásról” beszélve szaporítsa e támadásokat, hiszen az izraeliek távolról szó szerint kivégezték éppen azt a főemberét, akinek be kellett volna tartatnia a lövöldözést tiltó 2009-es tűzszüneti egyezséget. Míg ha motiválta Netanjahut keménysége bizonyítására a januári izraeli választás, ha nem, aligha nézhette tétlenül, ahogyan Gázába nemcsak nagyobb hatótávolságú, már Tel-Avivot és Jeruzsálemet is elérő iráni rakéták érkeztek (ezeket próbálta már megsemmisíteni nemrég a szudáni „titkos” akcióval), hanem – az „arab tavasz” nyomán könnyebben mozgó és a Hamásznál is radikálisabb – iszlamista terroristák.
Még sürgetőbb politikai motivációi vannak a Hamász vezéreinek, akik egyszerre próbálnák kényszerpályára terelni az egyiptomi választást nyerő anyaszervezetüket és elhomályosítani a palesztin vetélytársat, a Fatahot és Abbász elnököt. A gázai csatát fegyverekkel vívják, s ezek zaja nyilván elnyomja Abbász diplomáciai csatájának hangjait, a palesztin és arab tömegek inkább figyelnek erre, mint az ENSZ-ben folyóra, amely amúgy is csupán jelképes lehet, hiszen Washington vétója nem engedi annak a státusnak az elnyerését, amelyből aztán látványos hágai pereket lehetne indítani az izraeli politikusok és tábornokok ellen.
S miközben e hadakozók mindegyike nagyon is tudja, mit akar és kit próbál sarokba szorítani, az új iszlamista kairói elnök Hamletként vergődik. Morszit – a Hamász mellett – az őt megszavazók sürgetik a megbuktatott Mubarak politikájával történő teátrális szakításra, az Izraellel fennálló (és a 2009-es gázai összecsapások óvatos kezelésében érvényesülő) „hideg béke” felmondására. Ámde Morszinak és az egyiptomi hadseregnek létérdeke a nyugati, benne amerikai segély folyamatossága, amit a Hamásznak tett apró gesztusokkal még nem veszélyeztetett, de az 1979- es Camp David-i különbéke felmondásával bizonyosan. Egyelőre hangzatos retorikai támogatást nyújt, de katonait nem és kerüli a különbéke kulcstémájának emlegetését, s kormányfőjét Gázába küldve valójában ugyanúgy keresi a kompromisszumos megoldást, ahogyan Mubarak tette három esztendeje. Miközben őt közvetve Netanjahu is teszteli, aki viszont a washingtoni Fehér Ház Hamletjét is próbára teszi.
Újraválasztása nyomán Obama ugyan kedvezőbb helyzetből hívogatja telefonon a – Romney győzelmére elhamarkodottan számító – Netanjahut, s persze most is kiáll Izrael mellett, ám próbálja lebeszélni az újabb gázai behatolásról, amelynek arab visszhangja nyilván az amerikai elnököt is visszakergetné az arab tavasz előtti kezdőkörbe.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!