Vigyázó szemeteket Kelet-Európára, s azon belül is Budapestre vessétek – tanácsolhatnánk az amerikai közíróknak, akik most álmélkodva hallják a nagy államcsődcsata egyértelmű veszteseinek fenekedését az újabb csatákra.

S hogy képesek azokat szidni, akik készek voltak megkötni a kompromisszumot az utolsó órákban és azzal megmenteni hazájukat (és a világgazdaságot) a kiszámíthatatlan mélységű szakadékba zuhanástól. Kétségtelenül nehezen szokik hozzá a megegyezések előnyeire és a szélsőségesség ártalmaira nevelt közélet azokhoz, akik céljaik elérésére bármi eszközt felhasználhatónak vélnek, akár az állam túszul ejtését is, s a harcot a harcért vívják, ami egyetlen lételemük. Hiába vallottak hát most látványos kudarcot, máris tervezik az újabb irracionális zsarolást.

Hogyne, minden demokratikus politikai küzdelemben van valamennyi zsarolás, hátha a másik enged először, de ez sohasem mehet túl a racionalitás határain, márpedig a „teapártiak” váltig hangoztatták, hogy őket nem izgatja az államcsőd lehetősége sem. Az ilyen politikai erők eddig a periférián maradtak (legalábbis a 19. századi polgárháború kora óta), most viszont belülről tartják sakkban a képviselőházban többségi – és így jószerivel törvényhozási vétójogú – republikánus pártot. Intézményesítették, hogy a farok csóválja a kutyát. Szokatlan ez a „tálib” politizálás Amerikában, ahogyan a totális rendszerek bukása óta többnyire Nyugat-Európában is, hiszen maga az unió is a kompromisszumokon alapul. De a csak nem szűnő recesszióban (és a múltat nem ismerő új nemzedékekkel) sorra nyernek teret ott is a kérlelhetetlenek, akiknek semmi sem drága, s persze arrafelé is nacionalista mezben tetszelegnek. Kontinensünk keleti felében meg olykor meghatározó erővé is válhatnak olyanok, akik csakis a saját igazukat ismerik el legitimnek. Nagy bajba pedig azok az országok kerülnek, ahol felbillen a közéleti egyensúly, s hatalomra kerülnek azok, akik előbb a saját politikai oldalukon szorítják ki a – stílszerűen – béketűrőket, egyezkedésre hajlandókat, majd adott pillanatban „centrális erővé” válva mindenhonnan. Amerikában végül csak akadt egy-két tucat konzervatív, aki alkut kötve a túloldallal hazát mentett, a szlovákok csak megszabadultak Meciarjuktól, s amikor a lengyeleknél kerültek kormányra a „harcosok”, lett velük szemben jobboldali ellensúly.

Megint stílszerűen, mi tényleg laboratóriumban tanulmányozhatjuk (sajna inkább kísérleti állatként) milyen az, ha valaki mindig rálel ellenségére, s ha nem volna, hát kitalál magának. Addig még nincs is nagy vész, az óceánihoz hasonlóan fenyegető államcsőd, amíg elég racionális (avagy: ravasz) annak kiszemelésében: akkor indít „szabadságharcot” a valutaalap ellen, amikor annak új kölcsönére nincs szükség, s tart ebben szünetet, amikor mégis, hogy tüstént felújítsa hadakozást, ha megint nincs. De még az is eljátszható, hogy egyik kezünkkel kérjük az unió pénzét, a másikkal „fenyegetjük”, miként a (már nem létező) komcsik ellen negyedszázada megnyert csatát is mindig kockázat nélkül újra lehet kezdeni. Ám a rendszerváltást visszacsináló „piactalanítás”, meg az unióból való kilépéssel kecsegtetni harcosainkat és netán még komolyan is gondolni, az már teapárti felelőtlenség. Felrobbantaná a laboratóriumot.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!