Ha hinni lehet az ellenzék által csak képzelt külpolitikai elszigeteltségén gúnyolódó miniszterelnökünknek, fővárosunkban tolonganak a külföldi potentátok. Lám, az elmúlt hetekben is egymásnak adták a kilincset állam- és kormányfők, tényleg kár, hogy csupán egyikőjük jött nyugatról, s csakis ő számít demokratának.
Hogy ezt ellensúlyoznák a keleti ilyen-olyan despoták, az kétségtelenül ízlés kérdése, s Orbáné ilyen. Illiberális, bár amióta az egy szál nyugati látogató látványosan felhúzta e szóra a szemöldökét, kormányfőnk mintha már ki(páva)táncolna, évértékelőjében is szidta a liberálisokat, ám immár nem merte dicsérni az autokratákat. Mondhatni mázlijára, mert órákkal később gyilkolták meg az orosz ellenzék vezérét, aki a mai ellenzéki tüntetésen Putyinnak azt az ukrajnai beavatkozását készült leleplezni, amiről Orbán oly tapintatosan hallgatott. Nyemcovot ott lőtték le, a Kreml tövében, ahol az előrontó rendőrök pillanatok alatt kapják el a demonstrálókat, ám ezek szerint a merénylőket nem. Csak nehogy korunk Kirov-gyilkossága legyen belőle, amikor különben a fő riválisa kinyírására parancsot adó Sztálin is maga vezette a vizsgálatot, amely ürügyet adott neki a politikai „tisztogatásra”.
De hát ahhoz is sasszemű kormányzati tanácsadónak kell lenni, hogy valaki felfedezzen pár elismerő újságcikket a hazánkat már nem is annyira bíráló, vagy támadó, hanem lesajnáló nemzetközi médiában, noha Bakuban tagadhatatlanul jó sajtónk van, s Moszkvában gyanúsan egyre jobb. S amint az előző héten Varsóban történt, az évek óta tapasztalt nyugati médiaaggodalom Orbán orosz–ukránügyi pávatánca nyomán elérte az uniós csúcsszinteket, lengyel kolléganője már nemcsak zárt ajtók mögött, hanem sajtótájékoztatóan rótta meg nyíltan a nyugati egységfront megbontásáért. Ezt nehéz volna beleilleszteni a kormányfői sikerpropagandába, kivált a középeurópai vezetőszerepről való ábrándozásába.
Ami azonban most pénteken sem vette el Orbán kedvét az általa kétségkívül világszínvonalon művelt öndicsérettől: „Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán, mint amennyit Háry János, az obsitos magán”. Orbánt ugyan egyre többen látnák már obsitosnak, de még korántsem az, viszont ő is lenyűgöző magabiztossággal képes ott észlelni a rohamosan előretörő közép-európai országot, ahol mindenki más csak lemaradót lát. Vajon mi járhatott a most vezéri elismerésben részesített, ám félretolt exkülügyminisztere fejében, amikor azt hallgatta, hogy – miként egykor Háry elfogá a nagy Napóleont – e reinkarnációja miként fogott ki Európán? Nyilván ő sem szeretett volna Európa helyében lenni, amely ugye halódik, de amint Kellértől tudjuk, szép halála van. Ellenben Orbán azonos hullámhosszon van európaiakkal is, ám azok rendre a szélsőjobbon állnak. A nyílt menekültellenességet más demokratikus kormányfők nem engedik meg maguknak, s persze az ő társadalmuk sem engedné nekik. Ott még nem tették – és remélhetően nem is teszik – talonba az általa becsmérlően (és ami rosszabb: félrevezetően) tálalt politikai korrektséget. Lám, lengyel kolléganője is megválogatta szavait.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
