Kivételesen egyetértek a kormánnyal, amely most azt hirdeti, hogy „Ne kockáztassuk Magyarország jövőjét!”. Ám sajnos tartok tőle, hogy éppen az Orbán- kormány teszi jövőnket kockára az egyszerre felelőtlen és felesleges, viszont az uniót tudatosan provokáló népszavazásával. A közélet régóta találgatja, hogy végül is mire kér felhatalmazást, s főként azt, valójában mire is fogja majd felhasználni. Abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy nem véletlenül fogalmazták faramuci módon a feltett kérdést. Bármibe lefogadhatjuk, hogy – az eredménytől függetlenül – valamilyen későbbi, most még csak sejthető orbáni politikai húzás igazolására.
S erről nemcsak mi találgatunk, hanem vélhetően uniós partnereink is, a német kancellár nyilván ezt próbálta megtudni a V4-ek varsói csúcstalálkozóján. Hírek szerint az voltaképpen süketek párbeszéde lett, Merkel is mondta a magáét, a „visegrádiak” is a magukét. A berlini diplomácia pedig már – készülve a 16-i pozsonyi uniós csúcsértekezletre – valószínűleg mikroszkóppal vizsgálja az (most még csupán) árnyalatnyi különbségeket. Talán a leginkább a lengyel és a magyar kormányfő köztit, mert Berlin – hagyományosan Párizzsal karöltve – nem adja fel próbálkozását, hogy leválassza a jóval nagyobb súlyú Varsót a budapesti vezér mellől (ezért is élesztenék fel a hármas csúcsokat). Mert sajnos attól is tartok, hogy Orbánt e két – és a többi mérvadó nyugati – fővárosban már leírták.
Ő ugyanis végzetes útra ragadta magával közép-európai partnereit, bár kétlem, hogy azon mindegyikőjük tényleg végig is menne. Udvari médiája lelkendezve nevezi új uniós erőközpontnak a V4-eket, ami meglehetősen komikus a még a lengyelekkel együtt sem számottevő gazdasági erejük láttán. Ámde a kvótavita mindkét oldalnak elsősorban jelképes fontosságú. Egy referendummal kétségbe vonni a közösen elfogadott döntéseket lényegében az EU „uniótlanítása”. Sikere esetén Orbán vészes precedenst teremthet, s október 3-án ezt fogja harsogni a szoros integráció minden ellenfele. Amúgy országunk csekély súlya ellenére tényleg felérhet második Brexittel. S gyanítom, hogy a hazánkkal hazardírozó kormányfőnk már nemcsak itthon vél diktálni, hanem az uniós porondon is. S akkor megjósolhatóan – és stílszerűen – ő ütközik bele kerítésbe.
Mert – Antall szavajárásával – végzetes aránytévesztés részéről azt képzelni, hogy ő, de akár a V4-ek dönthetik el, merre tartson az unió, s nem annak megalapító gazdasági és politikai nagyhatalmai, mindenekelőtt a fél százada meghatározó francia–német tengely. Valaki elmondhatná Orbánnak, hogy a „nemzetek Európája” szólammal még a nála valamivel nagyobb formátumú De Gaulle is csak ideig-óráig fékezhette az integrációs folyamatot, miként a Vaslady sem volt képes meghiúsítani a maastrichti egyezséget (igaz, Thatcher utódai elindultak kifelé, de ennek megtévesztett polgáraik már isszák a levét). Csak a világméretű gazdasági válságok torpantották meg az uniót, no meg a rosszul választott válságkezelés, a megszorítások fiskális politikája, (amit egyébként Orbán még túl is teljesít). De most éppen ezért próbálnak igazi irányítói összezárni. Merkel egyelőre pókerpartit játszik a fő visegrádival. Ám hazárdőrünk tudhatná, hogy kis lapokkal kockázatos igazán sokáig blöffölni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!