Gúnyolódott az orosz elnök (és szóvivője még inkább) azokon, akik jó tíznapos rejtélyes távolléte során találgatták, hová is tűnt. Ám ez annyira állt jól nekik, mintha az „itt a piros, hol a piros” utcai hamisjátékosai élcelődnének átvert áldozataikon.
Mert korántsem annak, közte megannyi orosz polgárnak kell restelkednie, aki a napok múlásával fokozódó aggodalommal próbálta kitalálni, mégis mi történt a hatalom egyszemélyes birtokosával, akiről éppen akkortájt árulták el, hogy a krími válság során még az atomfegyver alkalmazása is eszébe jutott. Putyin sajátos humora szerint „unalmas lenne az élet pletykák nélkül”, de azokra nem is volna szükség, ha eltűnése idején a Kreml nem éri be a felvetődött híresztelések – amúgy egyre hiteltelenebb – cáfolgatásával, hanem közli, teszem azt, hogy az elnök is ember, őt is ágynak döntötte, mint fél Moszkvát az influenzajárvány.
Mai világunkban már ez lenne a módi, utóvégre az embereknek talán még egy illiberális (ál)demokráciában is joguk van tudni, vajon vírus puccsolta meg vezérüket, avagy tényleg félreállították (uram bocsá’ megölték) állami kórokozók. Amikor Reagan amerikai elnök vastagbelét műtötték, a képernyőn orvos szakértők magyarázták a nézőknek a betegség mibenlétét és az operációt magát. De az orosz rendszerváltással egy időben született magyar (akkor még persze liberális) demokráciában is betegágyáról adta híres pizsamás interjúját Antall miniszterelnök.
Tény, hogy a nyugati demokráciák sem voltak mindig ennyire nyíltak, Franklin Roosevelt paralízise folytán tolószékbe kényszerült, de ezt a közélet, benne a sajtó lényegében eltitkolta a lakosság elől. Négy évtizede Pompidou francia elnök agonizálását az Élysée-palota is rejtegette. Ha azonban Putyin mind inkább új cárként viselkedik is, a mai internetes médiavilágban elfogadhatatlan a hajdan megszokott (amúgy a pravoszláv rituálékba illő) bujkálás, kivált – az egész Európát és persze a saját népét is izgató – ukrajnai válság idején.
S ami ennél is fontosabb: azoknak a „pletykáknak” némelyike éppenséggel felettébb reális lehetőségnek tűnt, s ez tette igazán aggasztóvá Putyin eltűnését. Hogy mást ne mondjak, közvetlen előtte került sor a Nyemcov-gyilkosságra, amelynek az orosz hivatalosság által prezentált állítólagos elkövetői annak a csecsen hadúrnak az emberei, akit eddig Putyin szövetségesének tekintettek. Ha viszont mégsem a Kreml áldását bírták a merénylők, akkor ehhez és Kadirovhoz mit szól az orosz elnök?
De az ultranacionalisták puccsát gyanítókat sem lehet pusztán fantáziálókként elhessegetni, hiszen sok elemző véli úgy, hogy a nacionalista paripára felelőtlenül pattant elnök liberálisabb nemcsak e vélt államcsínytevőknél, hanem immár a felhergelt orosz többségnél is. Vagyis sajnos túlontúl sok valóságelemből tevődtek össze azok a kigúnyolt pletykák.
S mind baljósabb lehetőségre utalt, mint amitől a Kremlnek a valóságtól mind jobban elszakadó lakója állítólag tartott: a macsóimázs elvesztésétől holmi közembereket leterítő láz hatására. S hát az orosz közelmúltból még emlékezhetünk arra, hogy az első ember betegségének titkolása mennyire a rezsim kórképét mutatta.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
