Először Orwell említette még 1945 őszén, csupán lehetőségként, de két évre rá a híres amerikai publicista, Walter Lippmann már könyve címéül is adta a Hidegháborút, amelyre manapság megint mind többször – egyelőre még – „light” változatként utalnak, ha Putyin országa és a Nyugat rohamosan megromlott kapcsolatairól esik szó. S hát ezen a héten mindkét oldalon jócskán igazolták, hogy ha talán hidegnek még túlzás is volna nevezni, bizony benne járunk a – mondjuk így – hűvösháborúban. Hiszen az orosz elnök ismétlődően beszél fegyverarzenálja, benne baljósan a nukleáris eszközei és azok rakétahordozói korszerűsítéséről, míg a NATO éppen e kijelentésekkel indokolja elsősorban amerikai nehézfegyverek telepítését hat kelet-európai tagállamába, s atomstratégiáját is „újraértékeli”.
Egyelőre ideiglenesen, de hol máshol, mint a mi tájainkon tudjuk igazán, mennyire tartóssá válhat, amit eleinte annak hisznek. Amikor Orwell „elvben” és a Szovjetunióra nem konkrétan utalva bedobta a fogalmat, még csak repedezett a világháborús szövetség, s Lippmann könyvének megjelenésekor sem volt még nyugat-berlini blokád meg NATO sem. Ha viszont meggondoljuk, hogy még a hidegháború legfeszültebb éveiben sem volt szokásban (mármint kormányszinten) nyíltan célozgatni az atomfegyverekre, mint akár be is vethetőkre, akkor borúsan hallhatjuk a putyini szóhasználatot. Az atlanti védelmi miniszterek e heti tanácskozásán mindenesetre kulcstéma volt, s persze ők is azon vitáztak, ami az elemzőket is megosztja: tekintsük ezt részéről egyértelmű fenyegetésnek, avagy csak retorikai blöffölésnek, miután Moszkva nem volt képes megbontani a nyugati szankcióegységet.
Eközben pedig szintén a hidegháború nyitányát felidéző módon zajlik egymás kölcsönös hibáztatása, a „ki kezdte?” kérdésfeltevéssel. Moszkvában – és az Európa-szerte nem is hatástalan orosz nyílt és titkos propaganda folytán – sok helyütt váltig tagadják, hogy Ukrajnában, annak orosz nyelvű térségeiben és a de facto kiszakított Krím-félszigeten indult volna e hűvösháború. S sok nyugati is osztja a véleményt, hogy a NATO-nak nem lett volna szabad „megközelítenie” az orosz határokat (az erre Gorbacsovnak tett állítólagos ígéret azonban semmiképpen sem volt papírra vetve, ellentétben az ukrán atomfegyverek átadásakor rögzített moszkvai kötelezettséggel a területi integritás tiszteletben tartására). Pedig lehet ugyan nagyhatalmi érdekszférákra hivatkozni, de a 21. században nehéz lenne az oroszok – történelmükben éppen tőlük is sokat szenvedett – szuverénné vált szomszédainak félelmeit elhessegetni vagy egyenesen alárendeltnek minősíteni.
Az e heti NATO-lépés pedig arra vall, hogy a katonai szövetség kezdi nem átmeneti konfliktusnak tartani az ukrán válságot. Mind több jel mutat arra: a korábbi viszony visszaállására aligha kerül sor, amíg Putyin a moszkvai hatalom birtokosa, s még akkor sem valószínű, ha például az iráni atomalkuban továbbra is nélkülözhetetlen. S a New York Times egyik publicistája szerint az orosz elnök mintha az eddig hiányzó – és a hidegháború alapját jelentő – ideológiai szembenállást is belevinné e konfliktusba, amikor hazáját a nyugati dekadencia és deviancia elleni globális küzdelem bajnokaként tünteti fel (és az ezt hirdető európai szélsőjobboldali erőket pénzeli).
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
