Rekordidő alatt jelent meg Trump Fehér Házának képletes falán a baljós, sőt alighanem végzetes szó: Watergate. A majd félszázaddal előtti, elnökbuktató „ősbotrány” neve, amelyet aztán minden későbbi kisebb kormányzati visszaélésre ráaggattak, pedig közülük csupán Clinton „Monicagate”-je sodorta a bukás szélére az elnököt. Most azonban senki sem emleget Flynngate-et, a lemondatott nemzetbiztonsági tanácsadó láthatóan nem tudja „elvinni a balhét”.
Még annyira sem, mint a Watergate-ügyben ideig-óráig Nixon kulcsemberei. Már Flynn (szintén rekordidejűnek számító) lemondása napján tucatnyian tették fel az immár klasszikus kérdést: „Mit tudott az elnök és mikor tudta?” 1973 nyarán Nixon republikánus párttársa, Baker szenátor ezt valójában mentőkérdésnek képzelte, amikor a kongres?- szusi bizottság Watergate-meghallgatásán felkínálta a kibúvót a Fehér Ház akkori lakójának: kenjen rá minden beosztottaira. Utóbb azok közül vagy két tucat börtönbe is került a jogsértések miatt, ám az ominózus magnószalag lebuktatta az elnököt: a jogrend első számú őreként maga adott utasítást az igazságszolgáltatás félrevezetésére.
Flynnről viszont már most sem hiszik el, hogy a saját szakállára beszélt az orosz nagykövettel aznap, amikor Obama elrendelte a megtorló szankciókat Moszkva ellen, amiért az oroszok durván beavatkoztak az amerikai választási kampányba.
S amit a Kreml, rácáfolva a diplomáciai szokásokra, nem sietett megtorolni. Merthogy Flynntől megtudhatták: az új elnök majd úgyis visszacsinálja. De vajon hihető-e az egész életében parancsokat követő extábornokról, hogy nem főnöki utasításra járt el és nem csupán (hamarosan) elnöke üzenetét adta át?
Ráadásul Trump közismerten élvezi az utasítgatást és nem tűri az engedetlenséget. Talán ezért is próbálta a Fehér Ház heteken át eltussolni e találkozót, s hazudoztak szóvivői, sőt még maga az elnök is a lemondás napjáig. Míg szegény Pence alelnök januárban magabiztosan belemondta a kamerákba, hogy szó sem lehetett a Trump-kampány és a Kreml kapcsolatáról, a demokraták levelezésének tavalyi orosz meghackelése során. Na, persze, hiszen az éppen a kulcskérdést veti fel: a választások nyertese cinkosa lett volna vetélytársa lejáratásának egy külső nagyhatalom segítségével? Mert akkor az sem lehetett véletlen, hogy a Trump nőbecsmérlő videós önvallomásának előkerülése után egy órával(!) jött az újabb, demokratáknak kínos WikiLeaks- adag.
Nehéz eldönteni, mi vészesebb: Obamát meghackelni, avagy a tisztességes választásokat? Amúgy mindkettőt törvény tiltja, ám míg a „magán-külpolitizálást” még el szokták nézni, a külső hatalommal együttműködő választási beavatkozást már – a brit gyarmatosítóktól okkal tartó – alkotmányozó atyák főbenjáró bűnnek tekintették. S hát még nem múlt el, sőt Putyin alatt újra kísért a hidegháború szelleme, hogyan is lehetne bocsánatos bűn vele közösen küzdeni hazai vetélytárs ellenében?! Még csak a folyamatos kapcsolattartás tényéről szivárogtak ki titkosszolgálati anyagok (ahogyan Flynn követségi közbenjárásáról is), de a nemzetbiztonsági szervek e látványos „eresztése” arra vall, hogy nemcsak publicisták gyanakszanak az elnök-főparancsnok különös orosz kapcsolataira (állítólag már szelektálják a neki szóló információkat, nehogy azok Moszkvában kössenek ki…). Amúgy a Watergate-ügyet leleplező legendás riporterpáros fő súgója, a „Mély torok” az FBI egyik főnöke volt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!