Elhamarkodottan ujjonganak, akik – fura Antoniusként – dicsérni jöttek az előretört német szélsőjobbot és temetni Merkelt. Miként tették tavaly is a Brexit és Trump győzelmét követően. Valóban tabutörő is a radikális nacionalisták betörése a Bundestagba, ahonnan a világháború óta sikerült őket távol tartani, ám más – igaz, nem német múltú – nyugat-európai országokban ennél többet is elértek mostanában.
S ha még a Balpártot is radikálisnak tekintjük, akkor is a németek négyötöde a mérsékelt formációkra voksolt. Az ő centrális erőterük nem csúszott szélsőjobbra, mint mifelénk, ahol a vezér ugyan állítása szerint a kancellárért imádkozott, de hívei annak meggyengüléséért fohászkodtak. S nyíltan lelkendeztek azokért, akiket német földön sokan tartanak neonácinak: a kormánypárti sajtóban őket interjúvolták, s például tapsoltak annak, aki durva bekiabálásokkal zavarta meg Merkel gyűlését, sőt kikiáltották a többség véleményének. Jelzem, ha valahol, Budapesten nem éppen ildomos szidalmazni Merkel határnyitását, hiszen akkor hangzottak el a tőle oly sokszor számon kért szavak, amikor már menekült tömegek tolongtak a Keletinél: ugyan mit kezdett volna velük Orbán, ha a kancellárok (az osztrák is) sietve lezárják a határukat?!
Az AfD csak egyike és nem is a legsikeresebbje azoknak a gátlástalan európai erőknek, amelyek rájátszanak az ősi idegengyűlöletre és zsigeri félelmekre, sokkhatást német volta keltett. Nyilván ez is oka annak, hogy a szocdemek nem kérnek tovább a nagykoalícióból, hiszen az felőrölte a 2005-ben még a kereszténydemokratákkal azonos szavazótáborukat: nem akarják átengedni a szélsőjobbnak az ellenzéki vezérszólamot. A két nagy párt egyike sem engedheti magát továbbra is defenzívába szorítani, akár a hazai, akár a kelet-európai radikálisoktól. Kivált nem Merkel, aki – mindenki feledte – tavaly még újbóli indulását is fontolgatta, s le is írták már sokan.
De az új mandátuma legendás pragmatizmusát is próbára teszi. Először is össze kell, szó szerint, tákolnia a „Jamaica-koalíciót”. A pártszínek alapján „feketék” kancellárjának a zöldekkel és a (liberális) sárgákkal, ami a politikusokkal könnyebbnek ígérkezik, mint tételeikkel. Már most visszasírja a kompromisszumkész nagykoalíciós partnert, amelytől évtizede még berzenkedett. Ámde a „vörös” SPD a protestszavazatok korában csak ellenzékben tápászkodhat fel, hiszen tapasztalta, hogy Merkel mások programjaiból csipegetve hagyja őket éhkoppon.
Kilépésük viszont nemcsak Merkelt gyengíti, hanem a Berlin–Párizs tengelyt is, vagyis Macront, aki – felidézve a Közös Piacot – ezen forgatná unióújító nagy tervét.
Ezért volt ez egyszerre német és európai választás.
Macron is ehhez időzítette terve bejelentését, s alighanem máris tompítania kellett. Hiszen a német liberálisok ódzkodnak az euróövezet közös büdzséjétől és pénzügyőrétől. A németek a közös pénz bevezetésekor is jajongtak, hogy majd nekik kell állniuk a számlát, s aztán ők keresték rajta a legtöbbet. De a Spiegel címlapján Macron mint „drága barát”, mármint sokba kerülő tündököl, vagyis a kancellárral alkotott párosa nem számíthat könnyű menetelésre.
Reménye csak az lehet, ahogy Európának is, hogy a fizikus Merkel már sok megoldhatatlannak látszó egyenletet oldott meg három kancellári ciklusa alatt, s szerelt le sok ellenfelet és pártütőt egyaránt. Most minden a „trombitaszólótól” függ: egy bölcs mondás szerint a vezető trombitájának tiszta hangokat kell hallatnia. A mi hajdani slágerünkben mindenkit elbűvölt egy jamaicai trombitás; vajon sikerül-e a „jamaicai koalíció” hangszerével?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!