Üres a nyugati világ hajóhídja, csupán egy imitátor téblábol rajta, akit a „legénység” tisztelni csupán amerikai elnöki posztja folytán kénytelen, ám kapitányként képtelen. Hiszen ő maga tapasztalatlan, sem kompasza, sem használható térképei nincsenek, s még célpontjai sem, segédtisztjei széthúznak.
Miközben továbbra is veszélyes vizeken kell navigálnia, s azok éppen miatta még veszedelmesebbekké váltak. Ráadásul mintha csak tudatosan fokozni kívánná a vele szembeni bizalmatlanságot, hol meggondolatlan szavaival, hol – hiúságából adódó – komikus tetteivel. Hogyan is tisztelhetné a nyugati világ azt az elnököt, aki képes kirakatni birtokain őt ábrázoló, ám valójában hamisítvány Time-címlapot (holott igaziakban is tetszeleghet)?!
Az „Amerika első” jelszó hirdetőjének sikerült kétségessé tennie Amerika elsőségét a világpolitikában.
Trump már a május végi brüsszeli és szicíliai „házi” nyugati csúcsokon is kínos vendégként botladozott, s az atlanti fővárosokban előre rettegnek, mire számíthatnak tőle a G20-ak jövő hétvégi hamburgi találkozóján, amely immár világhatalmak vezetőinek randevúja. S noha ott korántsem csak demokratikusan választott politikusok jönnek össze közös és kétoldalú eszmecserékre, attól még az autokraták is mérlegelik e kulcspartner megdöbbentő globális megítélését. Tényleg párját ritkítja a Fehér Ház lakójának egy friss felmérés szerint szinte mindenütt megnyilvánuló lenézése. S ahol nem, például az oroszoknál, az meg kifejezetten riasztó Amerika – reá utalt – szövetségeseinek körében. S a világpolitika sajátos archimédeszi tétele szerint, ha egy államvezető odahaza és a külvilágban egyaránt elveszti az emberek bizalmát, tárgyalási súlyából annyit veszt, amennyi az őt elutasító tömeg súlya…
Ha még csak – az elszigetelődési hagyományba illő – „rugalmas elszakadást” látnánk a világvezetői szerep terheitől! Ám a Pekinget móresre tanítani ígérő Trump mindjárt első húzásával odahagyta azt a csendes-óceáni szabadkereskedelmi egyezséget, amely Kínát akarta kordában tartani. Ezzel éppenséggel lovat adott annak világgazdasági térnyeréséhez.
Így hiába veregette az indiai nacionalista kormányfőtárs vállát e heti vendégeként, odadobva a gyeplőt Pekingnek, csak fokozhatta Újdelhi régi keletű gyanakvását nagy szomszédjának szándékai iránt. Sorolhatnánk napestig. Ismétlődően riogatva odacsapással a kiszámíthatatlan phenjani diktátort, inkább nehezíti, mint könnyíti Peking és Szöul válságenyhítő próbálkozásait. Felbiztatva a szunnita monarchákat Teherán ellenében, ott megerősítette az atomalku iráni ellentáborát, míg Rijadban vérszemet kaptak a Katarral (amerikai katonai bázissal!) elbánni akarók.
Visszacsinálva párat Obama kubai engedményeiből, nyilván Havannában a rezsim keményvonalasait erősítette (ahogy az embargóval megannyi elnökelődje), holott a kelet-európai példa tanúsága szerint e rendszereket az enyhülés ingatja meg. Nemcsak megannyi meggondolatlan, a washingtoni profik tanácsait semmibe vevő amatörizmusról árulkodó lépés, hanem Amerika globális szerepének meg nem értése is. Mint most, a hamburgi csúcs előestéjén Trump és embereinek sóvárgása egy látványos, tehát nem „falmelléki” találkozóra a vitathatatlanul profi Putyinnal, aki vele ellentétben pontosan tudja, mit akar. Nyilván belenézni a mostani amerikai elnök szemébe, mint a még újonc ifjabb Bush esetében, akit le is vett a lábáról. Vagyis nemhogy az orosz kapcsolatairól folyó washingtoni vizsgálat, hanem elődje kínos felsülése sem tántorítja el Trumpot. Dehogy kapitány: elszabadult hajóágyú.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!