Két „nagykoalíció” volt eddig a második világháború utáni német (az első még a nyugatnémet) demokráciában, az elsőből a szocdemek jöttek ki jól, a másodikból a konzervatívok.
Mindkétszer a több voksot szerző CDU adta a kancellárt, ám Kissinger külügyminisztere, Willy Brandt ekkor alapozta meg az SPD kormányvezetési nimbuszát, hogy aztán ’69-ben ő kössön alkut azokkal a liberálisokkal, akik három évvel korábban kiugrottak a „kis koalícióból”. A 2005 utáni, Merkel vezette CDU-SPD újabb nagykoalícióra viszont a baloldal fizetett rá, mert a ravasz kancellárasszony „ellopta” egy sor programját, s ezt a szavazók 2009-ben megtorolták a szocdemeken. Mindkét példa jelzi tehát, hogy a koalíció kényszer és lehetőség egyaránt, s az alkut kötő két nagy párt félszemmel máris az utána következő szakaszra sandít. Most az SPD-ről gyanítják, hogy netán nem is várja majd ki a négyéves ciklus végét, hanem kikacsint arra a két kisebb pártra, a zöldekre és – az egyelőre karanténban tartott, de már kecsegtetett – Baloldalra, amelyekkel amúgy ma is meglenne párfős kormányképes többsége a Bundestagban.
Ez azonban most is annak függvénye, hogy a felek melyike erősödik, és melyik gyengül a közös kormányzás szükségszerű kompromisszumaival. Merkelt a jobboldalon sokan korholják is, hogy túl nagy szociális engedményeket tett a nagykoalíció végett, míg Gabriel SPD-elnök azzal fedezi le magát a 2006-os előnytelen alkura emlékező baloldalon, hogy példátlan módon megszavaztatja a teljes szocdem párttagságot, amivel ugyan sokat kockáztat is, de még többet nyerhet, ha megkapja a jóváhagyást. Merkel azonban nem hallgatott a (főleg üzleti körökből jövő) óva intésekre, hogy inkább kényszerítse ki az új választásokat. Nyilván látta a szeptemberi szavazáskor készült felméréseket, melyek szerint a németek komoly többsége akarja a nagykoalíciót a nehéz európai helyzetben, s talán korántsem volt véletlen a választás előtti kiszólása, amely megpecsételte az addigi partner liberálisok sorsát: vélhetően kiszámíthatóbbnak tartja a szocdemeket, akiken egyszer már ki is fogott.
Ebből persze nem következik, hogy ez másodjára is sikerülne, pláne akkor, ha az SPD talonban tartja a még balrább nyitást. S a most kicsikart engedmények (először elért minimálbér, nyugdíjmódosítás, az ott született vendégmunkásgyerekek állampolgársága) nem azonnali, hanem a ciklus második felére kitűzött bevezetése éppenséggel voksidőre növelheti a szocdemek népszerűségét. Vagyis a pár évvel ezelőttihez képest ez kétesélyes játszma, bármennyire ügyes is a kancellárasszony.
Európa és uniója számára viszont „egyesélyes”: aligha módosul érdemben az eddigi német politika, s még nehezebbé válik egy jó háromnegyedes Bundestag-többség esetében megkerülni a berlini politikát. S mivel a CDU-CSU kereszténydemokrata páros – meg az üzleti világ is – az eddigi pénzügyminiszter Schauble személyében látja a kiegyensúlyozottság garanciáját, az SPD kapja a külügyi tárcát. Ez ma nem kínál olyan lehetőséget, mint hajdan Brandtnak, viszont például némelyeknek, konkrétan egy budapesti – német földön keményen bírált – jobboldali partnernek nem sok jót ígér a magyar szocialistákkal kifejezetten jóban lévő SPD-külügyér. Alighanem lejjebb kerül a berlini ingerküszöb.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
