Őszintén remélem, hogy Orbán okosabb és főleg tájékozottabb annál, mint az a nagyköveteinknek tartott beszédéből kitűnik.
Mert ezen a rendkívüli értekezleten nem egy felkészült, ennyi kormányzási év (benne sok uniós csúcstanácskozás) nyomán a világpolitikát ismerő miniszterelnök okította a magyar diplomatákat, hanem egy okoskodó Kávéházi Konrád, akinek figurája az I. világháború idején vált közkeletűvé, amikor – az angolszászoknál karosszék stratégáknak gúnyolt – amatőrök tudták jobban, mit is kellene tennie Conrad von Hötzendorfnak, a Monarchia vezérkari főnökének. Mert olyan banalitást csakis egy ilyen Konrád mondhat mégiscsak profiként jegyzett hallgatóságának, hogy az új külpolitika kizárólag a nemzeti érdeken alapul: mintha lett volna valaha is olyan kormány, amely ne minősítené ilyennek, akármit is csinál (naná, majd csatlósoknak nevezték magukat). De az a megállapítás sem kutya, hogy „egy ilyen változó világrendben szokatlan dolgok vannak, szokatlan dolgok történhetnek”, amikre az ember csak kapkodja a fejét. Mégis, mikor nem történtek szokatlan dolgok, hiszen még a befagyottnak tűnő hidegháborús korszakban is megannyi drámai fordulatot láthattunk.
Az pedig kifejezetten szórakoztató volt, hogy Orbán – stílszerűen diplomatikusan – megrótta azokat a diplomatákat, akik nem eléggé gyorsan alkalmazkodnak a változó helyzethez: mintha bizony nem éppen az ő kormánya került volna teljes aszinkronba nyugati szövetségeseinkkel az ukrán válság során. „Riadtan nézegetjük, hogyha idejön az orosz elnök, akkor annak milyen külpolitikai következményei vannak, majd egyszer csak kinyitjuk az újságot, és azt látjuk, hogy az olasz miniszterelnök nemhogy fogadta, odament!” és „a derék olasz miniszterelnök kollégám nemcsak aláírt egy egymilliárd dolláros befektetési alapot, hanem még bejelentette, hogy Ukrajnában aztán olyan autonómia kell, hogy csak na, és a példa legyen Dél-Tirol”. Pedig itt hiába emlegette Jupiter és a kis ökör példáját, ha egyszer nem Itália kormányfője keltett hónapokon át fokozódó gyanakvást atlanti és uniós partnereiben, nem ő nevezte amolyan példaképnek az illiberális modellt, s hát az a milliárd euró jóval kisebb tétel az olasz gazdaságban, mint a (titkos) paksi üzlet a magyarnak. S mivel Rómának nem lévén ukrajnai olasz kisebbségi gondja, senki sem találgatja Renzi hátsó gondolatait.
Ezek után nem is csoda, hogy Orbán találkozott „számos olyan (magyar) nagykövettel, akinek probléma, hogy most nem kedvelik”. De mit kedveljenek nyugati állomáshelyén a szövetségi rendszerből kikacsingató, pávatáncot lejtő orbáni külpolitika képviselőjében, akinek most is feladatul szabta, hogy védje a védhetetlent. Vagy magyarázgassa, hogy kormánya immár a szélrózsa minden irányában „nyit”, s miután érzékelhetően móresre tanították, újrafelfedezte nyugati kötődését.
S Konrádunk tényleg kávéházba illő csúcsmegállapítása: „a magyar hajlamos arra, hogy magát nagyon dörzsöltnek gondolja, és közben ő a legutolsó balek vagy legelső, nézőpont kérdése, ez fajtajellemző”. S mondta ezt a magát láthatóan dörzsöltnek képzelő, míg partnerei szemében jobb esetben Putyin balekjének látszó politikus.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!