„Ugyan meddig élsz vissza még a türelmünkkel?” – tehetik fel előbb-utóbb a híres cicerói kérdést az Európai Unió meghatározó vezetői a varsói és budapesti Catilinának.
Mert szaporodnak a jelei annak, hogy ez a türelem fogytán a nyugati mérvadó körökben. Kaczynski szerdán kapta az eddigi legkomolyabb figyelmeztetést az Európai Parlament nagy többséggel és irányító pártjainak egyetértésével megszavazott határozatától, amely az „uniós atombomba”, a szavazati jogtól is megfosztó 7-es cikkely felé tett nagy lépést. S mivel azt Orbán néppárti frakciója is támogatta, az ő feje fölé is odatették Damoklész kardját, hiszen ha az ő jogállamiságot kicselező trükkjeit másoló lengyelt kipécézték, őt sem óvhatják sokáig (a májusi hasonló parlamenti döntést hazánkról még többségük nem szavazta meg).
Hiába háborog kormányszóvivője, aki lekomcsizhatja a Washington Postot is, amiért nem kér mundérmentegető cikket tőle, a helyzet már rosszabb annál, hogy ismétlődően megjelennek a magyar illiberális demokráciát pellengérre állító elemzések a világsajtóban: manapság a legrangosabb publicisták számos téma kapcsán rendre elejtenek egy félmondatot, amely odasorolja Orbán rezsimjét az erdogani és putyini mellé. Amint jelzésértékű az amerikai külügyminisztérium „beleszólása” is a magyar médiaügyekbe.
Ráadásul a varsói és budapesti kormányzati reagálások túlságosan is felidézik az egykori pártállami tiltakozásokat a „belügyekbe való beavatkozás” ellen.
A lamentálás a szuverenitás megsértéséről fura egy olyan unióban, amely annak részleges és önkéntes feladására épült. S ami a lényeg: a sorozatosan megsértett, kijátszott jogállami normák betartását kérik számon, ami e kelet-európaiak esetében tagságuk kimondott előfeltétele volt. Kezd a mi „nemzeti demokráciánk” vészesen emlékeztetni a „népi demokráciák” korszakára. Amikor szintén megkapták a magukét a nyugati okvetetlenkedők.
S olykor, legalábbis a vége felé már nem is annyira goromba stílusban, mint manapság a budapesti udvari tollforgatóktól, akik nemcsak a migránsok és a Soros-mumus, hanem „a Nyugat” ellen is hergelik politikai táborukat. Tényleg, ha egy határon túli magyar politikus nekirontana a budapesti kormánynak, meddig számíthatna annak anyagi támogatására? Viszont e kormány köreiben kikérik maguknak, hogy Brüsszel kezdi megunni a pofozógép és a finanszírozó nagybácsi szerepét.
Márpedig láthatóan elegük van a varsói, budapesti stílusból és politikából is. Orbánék önmagukat is becsapják, amikor híveiket áltatják azzal, hogy mögöttük a többségi európai közvélemény. Talán még a migránskérdésben sincs, holott az idegenellenesség ősi reflex (ezért is sikeres gátlástalanul szítani), ám még a vitathatatlanul növekvő elitellenesség sem rendítette meg a demokratikus alapokat, amit paradox módon bizonyít, hogy nemcsak felelőtlen centrista politikusok játszanak a szélsőségesek húrjain, hanem azok is igyekeznek magukat mérsékeltként eladni (valaha az utóbbiak elődeinek ez eszébe sem jutott). S ha honi porondon hat is a fenekedés, hogy majd mi tanítjuk móresre az eltévelyedett Nyugatot és naponta oktatjuk ki kereszténységből, ezen eddig elnézően, bár megrovóan mosolyogtak. De amióta megjelent Putyin nagyhatalmi árnyéka a keleti nagyravágyók mögött, s lepleződnek le Moszkva kiberhidegháborús módszerei, a hajdanira emlékeztető destabilizáló húzásai, nem lehet már rálegyinteni a lengyel vagy a magyar demokrácia szétzilálására.
S akkor bizony folytatni kell Cicero kérdését e keleti Catilinákhoz: „Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk? Mely határig hányja-veti magát zabolátlan vakmerőséged?”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!