Obama január 20-án délig Amerika elnöke és – túlnyomó erejű – hadigépezetének főparancsnoka. A távozás kitűzött ideje befolyását korlátozza, de hatalmát csupán annyira, amennyire a megosztott washingtoni politika eddig is. Tudja ezt a világpolitika valamennyi szereplője, s aki mégsem, a saját kárán megtanulná.
Ekként a már többé nem választható elnök lefokozása „béna kacsává” kockázatos partner és ellenség számára egyaránt, s kivált annak az Obamának az esetében, akinek legvalószínűbb utóda éppen az ő politikai örököseként kampányol. Nem is véletlen, hogy miután az elnök Londonban óva intette a „Brexit”, az EU-ból kilépés angliai híveit, Hillary Clinton sietve megerősítette e figyelmeztetést. Az esélylatolgatók jobban teszik, ha a washingtoni külpolitika folyamatosságára számítanak, vagy inkább arra, hogy az utód – a ma sejthető komoly novemberi felhatalmazása nyomán – Obamánál erélyesebben fogja képviselni a szövetségeseire támaszkodó internacionalista (és odahaza progresszív) Amerika tradícióját. Egy olyan világban, amelyben – az elnök mondta Hannoverben – „veszélyes erők húznák visszafelé a világot” és különösen a „liberális, pluralisztikus, szabadpiaci” Európát.
Mert ahogyan a biztosítottnak látszó utódlással Obama aligha „béna”, amerikai elnökként a legkevésbé sem néma. S bármennyire lázonganak is „beleszólása” ellen történetesen földrészünk megittasulni tűnő nacionalistái, aminő a kormányfői álmokat kergető Brexit-párti londoni polgármester vagy pár nagyhatalmi ábrándokat tápláló kormányfő is, még az alkatilag óvatos Obama is félreérthetetlenné teszi ennek az internacionalista – és a nyugati intézményrendszert garantáló – Amerikának az értékeit és elvárásait. Nem az én dolgom megmondani Európának, hogyan irányítsa önmagát – mondta, ám kétséget sem hagyott aziránt, hogy Amerikának alapvető érdeke „az erős, egységes és demokratikus Európa”, amelyet „bátran” meg kell védeni a mostani veszedelmes kihívásoktól.
Különös kontrasztot adott Obama londoni és hannoveri szavainak, hogy szerdán letette a maga világpolitikai garasát a helyére pályázó ellenpártiak egyre inkább elnökjelöltnek tekinthető politikusa is, aki immár besöpri a republikánus előválasztási voksok bő többségét. Mindenesetre már akként viselkedik, s evégett kellett kordába fognia eddig zűrzavaros külpolitikai odamondogatásait, amelyekkel sikerült megriasztania a fél világot. A beszéd azonban most a szellemiségével okozhat igazi riadalmat Amerika partnerei körében. Okkal, hiszen az „Először Amerika” jelszava egy másik tradíció felújítása. Azé az amerikai izolacionizmusé, amelyet a harmincas években a nácikkal is rokonszenvező (híres pilóta) Lindbergh hirdetett, a világháborúba lépést – és akként Európa megmentését – ellenezve, s amelynek a győzelem után egy korábbi elnök fia, Robert Taft szenátor lett a vezére, aki kétszer is a NATO-t elvető programmal akart republikánus elnökjelölt lenni. Amikor Trump elégedetlenkedik az atlanti szövetségesekkel, azok rémülten emlékezhetnek ezen elődökre, míg az alkudozással kecsegtetett Moszkvában és Pekingben netán vérmes reményekkel nézhetnek a felidézett „Amerika erődre”. Minden jel szerint novemberben mind a bel-, mind a külpolitikát tekintve megint két Amerika csap össze.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
