Stílszerűen a focivébéhez, az EU-bizottságának élére jelölt Juncker az a labda, amelyet a szorosabb és a lazább unióért régóta folyó meccsen próbál a két tábor a másik hálójába lőve komoly előnyre szert tenni, ha a mérkőzést nem remélheti is megnyerni vele. Az unió történetének bő félszázada ugyanis bizonyítja, hogy nagy győzelmek nem is lehetségesek, csak döntetlen közeli eredmények, mert ha valamiben az integrációs szervezet tökéletes, az a kompromisszumok meglelése.
Az EU aligha válik olyan szorossá, amilyenre a föderáció hívei vágynak, de annyira lazává sem, amilyennek – a „hazák Európáját” hirdető De Gaulle óta – a nemzetállamok elsőbbségéhez ragaszkodók szeretnék. S noha egyetlen ember, még főbiztosként sem csinál Brüsszelben sem nyarat, az integráció mellett ismerten elkötelezett – és főleg az uniós mechanizmus csínját-bínját kitanult – Juncker részben igazolhatja a (főleg brit) félelmeket: az unió-nemzet viszonyban több lesz az előbbi.
E mérkőzést pedig különösen bonyolulttá és megjósolhatatlanná egy új politikai tényező tette: az uniós parlamentnek – az integráció demokratikus voltát fokozni kívánó – igénye az érdemi beleszólásra.
Arra, hogy a bizottság elnöke ne pusztán a kormányfők tanácsa döntéseinek végrehajtója legyen, hanem – a polgárok által közvetlenül választott – parlament akaratát is érvényesítse. S evégett a strasbourgi testület ravasz német (szocdem) elnöke csapdát állított a konzervatívok kontinentális vezérének, a német kancellár asszonynak. Ki most nő létére hamleti dilemmával küzd. Schultz a szocialisták fejeként alkut kötött a néppárti Junckerral: amerikai stílusú elnökválasztást tartottak azzal, hogy aki megnyeri, az üljön a brüsszeli székbe. Ahová eddig a kormányfők akarata tette a főbiztost. S a szintén szorosabb uniót akaró Merkel most vívódhat: odaadja-e fele királyságát a parlamentnek, avagy neki is jobb a csak tőle (és kormányfő kollégáitól) függőEU-elnök?
Lévén a kancellárnak szempontja – mint félszázada mindig – az uniós renitens britek benntartása, ami Cameron hazai konzervatív pártütőinek előretörése után nehezebbé vált, Merkel nyilván kész lett volna szándékosan mellélőni a Juncker-labdát, s találni harmadik jelöltet.
Ámde Schulz megint előzött: voltaképpen nagykoalíciós alkut kötött a néppárti frakcióval a választást megnyerő Juncker kinevezésére. S mivel májusban a szélsőséges, unióellenes erők idegesítően előretörtek, a kétoldali középerők ilyen – egész ciklusra tervezett – együttműködése Merkelt is kényszerhelyzetbe hozta. Ezt a gólhelyzetet túl átlátszó lenne kihagyni, focinyelven bundagyanús. Annyira mégsem járhat a brit kétkedők kedvében, hogy feladja a német unióspolitika hagyományos lényegét, a törekvést – az eurózóna léte is bizonyítja – a több integrációra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
