Ha ezt Brecht megérhette volna!
Ő ugyan (az 1953-as berlini munkásfelkelés során) a népet leváltani óhajtó kormányon gúnyolódott, de nyilván lenne ironikus szava azokról a gazdagokról is, akik manapság megvetően emlegetik az „ingyenélőket”, vagyis a szociális segélyre szorulókat, s egyáltalán mindazokat, akik nem – hozzájuk hasonlóan – nyűgnek, adóztatónak és korlátozónak tartják az államot, hanem képesek rászorulni. Méghozzá válságos időkben mind nagyobb számban és mértékben. Jókai hajdan a szegény gazdagokon évődött, ezen a héten mi szegény Romneyt sajnálhatjuk, akinek megint eljárt a szája. A republikánusok élemberére hathatott a hely szelleme: szupergazdagok vacsoráján gyűjtött kampánypénzt (egy teríték ötvenezer dollárt kóstált), s amolyan „egymást közt vagyunk” stílusban fejtegette, hogy ő nem számíthat az államtól „függő” 47 százaléknyi amerikaira, akik nem fizetnek jövedelmi adót, viszont nyújtják a markukat támogatásért.
Micsoda mázlisták – sóhajthattak fel a vacsoravendégek, akik ugyan Bush elnök adócsökkentésének jóvoltából az utóbbi félszázad legalacsonyabb kulcsait élvezik, s amúgy – az ezt körömszakadtáig védelmező Romneyhoz hasonlóan – tőkebevételeik után kisebb százalékot fizetnek az államnak, mint a jövedelmi adót tényleg nem, de munkavállalói járulékokat, no meg forgalmi adót persze nagyon is leszurkoló melósok (és a 47 százalékhoz sorolható munkanélküliek, szegények, közte nyugdíjasok). Ezért aztán maga Romney tagadhatatlanul nem nevezhető mázlistának, mert sikerült – Amerikát ekként könnyedén kettéosztva – kisiklatnia pártja propagandáját az „osztályharcos”, sőt „szocialista” Obama lejáratására. Felidézve a Wall Street Journal kabarétréfákat megihlető tíz évvel ezelőtti cikkét a mázlis melósokról, akik „szerencsés kacsaként” buknak alá a jövedelmi adó legalsó szintjének is, merthogy annyit sem keresnek. S elárulva mit gondolnak az ő köreiben a népről, Romney tápot adott a róla terjesztett negatív képnek: nem ismeri a szegényebbek Amerikáját. S olyan pártot képvisel, amelyben tényleg az állam által ajnározott mázlis melósokról és az állam által megrabolt melózó menedzserekről szól a legenda. Mintha már a kenyérben szűkölködőket kalácsfogyasztásra biztató Marie Antoinette naivitása is hiányozna belőlük, s az elemi társadalmi szolidaritás, ami Reagan korszakában a konzervatívokban még megvolt.
Másutt is terjed a semmire sem jutók semmirekellőként kezelése, hol itt, hol ott mondja meg valamelyik jobboldali politikus „az őszintét”. Mint a mi gazdasági miniszterünk, akinek persze nem kell tartania akkora botránytól, mint amilyent Romney kavart (talán azért sem, mert kormánya és annak feje nemcsak a forintot, hanem e kifejezést is elinflálja). Tőle csupán azt tudtuk meg, hogy nemcsak az amerikaiaknak, hanem nekünk is van egy csomó rossz szokásunk, közte az is, hogy elfogadjuk a munkátlan életet. Főként persze azok, tehetjük hozzá, akik már belefáradtak az életkoruk, régiójuk, vagy éppen etnikumok miatti reménytelen munkakeresésbe. Már más kormányzati korifeusok is mondogattak ilyesmiket, így örömmel nyugtázhatjuk, hogy legalább etekintetben utolértük Amerikát, vagyis annak egyik, reméljük azért: kisebbik felét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!