Clinton kampányának kora tavaszi lendülete kifulladni látszott, a demokrata párt balszárnyának jelöltje vészesen kezdte megszorongatni, s ekként a New York-i előválasztás kritikussá vált, hogy aztán – az éllovas fölényes győzelme folytán – mégis királycsináló legyen. Clinton itt fordult a célegyenesbe és lett nyáron pártja elnökjelöltje. Majd novemberben elnöke.
Mármint 1992-ben és Bill Clinton. Mintha ismétlődne a történelem, s New York ezúttal a másik Clinton, a feleség, Hillary királynőcsinálója lett, mert a felméréseken még őt megszorongató baloldali kihívóját tetemes különbséggel verte. De miként negyedszázada Jerry Brown sem adta még fel, most Bernie Sanders is folytatni óhajtja egyre reménytelenebb, sőt valójában kilátástalan harcát, hiszen Hillary delegátuselőnyének behozásához éppenséggel neki kellett volna ekkora előnnyel nyernie, s még nagyobbakkal a hátralévő csatákban. Csakhogy a következő előválasztások majd’ mindegyike olyan etnikailag vegyes államokban lesz, amelyekhez hasonlókban sorra Clinton győzött.
Ezzel együtt a balszárny mostani próbálkozása majd félszázada a legeredményesebb (és mindkét oldalon az elitellenesség jóval nagyobb), hiszen McGovern 1972-es elnökjelöltségénkívül rendre csak arra volt elegendő, hogy megnehezítse, sőt többször el is lehetetlenítse a demokraták novemberi győzelmét a jobboldallal szemben. A pártelit centrista politizálását elvető maximalistákat ez a kilátás sajnos nem tántorította el az esélyes jelölt ócsárlásától, ezt teszik most az internetet elárasztó Sanders-rajongók is, akik fenekednek, hogy ha nem bálványuk lesz az elnökjelölt, akkor nekik Hillary novemberben sem kell. Clinton kedd este igyekezett – a riasztó Trump-elnökség lehetőségére utalva – az összetartozásukat hangsúlyozni, de tanácsadói egyre nyugtalanabbak, kivált Sanders mind kevésbé lojális – és a kedélyeket szító – kifakadásai hallatán. A szenátor amúgy független, tehát nem is demokrata, s csak remélni lehet, hogy meglepően hatásos mozgalmával csupán a párt balra tolását szeretné, s nem szétverését. Az tragikus lenne, hiszen a republikánus belharc páratlan lehetőséget kínál egy nagy őszi demokrata áttörésre, nemcsak a Fehér Ház, hanem a szenátusi, netán még a képviselőházi (demográfiailag jóval nehezebben elérhető) többség megszerzésére is, s vele a kétségtelenül óvatosabb progresszió térnyerésére (elég csak az alkotmányértelmező főbírák elnök általi jelölésére gondolni).
Ennek elszalasztása történelmi vétek lenne, hiszen a republikánus kínálatban már nincsenek mérsékelt konzervatívok (a lemaradó Kasich csak jobb híján mondható annak), a Trumpot a végállomás előtt kisiklatni próbáló Cruz a szélsőséges „teapárti” szárny bajnoka, sokak szerint nála is veszélyesebb. Cruz wisconsini sikere kérészéletű lett, s a nagy szájára immár lakatot tevő, vagyis az elnökjelöltségre számító Trumpból New York szintén királyt csinálhatott: nemcsak abszolút (és eddigi legnagyobb) többségével nyert, hanem minden republikánus rétegben is, ami ígéretes a szintén nagy Kaliforniára. S pártja vezetői kezdik pedzegetni, hogy ha ehhez hasonló meggyőző sikereket érne el a nyári konvencióig, akkor az első szavazási menethez szükséges bűvös 1237 küldöttnél kevesebbel is célba érhet, mert a vagy kétszáz el nem kötelezett delegátus fele is mellé állhat. S ugye politikailag is kockázatos úthenger elé feküdni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
