Brexit-nyitánnyal kezdődött a nacionalisták – Orbán elnevezésével – „lázadása”. És igazán stílszerű lenne, ha Brexit-fináléval érne is véget. Mármint brit visszakozással. Ahogy a magát, már látható nemzetgyűlési többsége tudatában, nyeregben érző Macron biztatta nyájasan londoni kormányfő vendégét az Élysée-palotában: az ajtó a kilépési alkudozás végéig nyitva áll. S magyar kollégájuk lelkendezése a Trump-beiktatás napjaiban mára tragikomikussá vált: Európa-szerte buktak a nacionalisták, az elhamarkodottan lovukra pattant Theresa May is lepot?- tyant, bár még kapaszkodik nyergébe, s az amerikai elnök személyét is elérte az „orosz botrány” vizsgálata. Orbán sovány vigasza, hogy januárban maga vetette oda: „a történelem fittyet hány a jóslatokra”. Az övére rekordgyorsasággal.

 
VH, 2017. június 17.


Egy francia publicista éppen azért köszöni meg a Guardianben a briteknek a Brexitet, mert szinte vakcinaként teszi védetté az európaiakat a nacionalista-populista szirénhangok csábításától.

S nemcsak azzal, hogy látványosan derült ki: a kilépés szorgalmazóinak fogalmuk sem volt a következő lépésről (ahogyan kampányuknak sem a valós tényekről). „Az unió összes eurofóbja és euroszkeptikusa láthatja álmai szertefoszlását a realitások falába ütközve.” A britek már a kilépési tárgyalások jövő heti elkezdése előtt rájöhettek, hogy „elhagyni az Európai Uniót különlegesen bonyolult (feltételezve, hogy egyáltalán lehetséges), tagadhatatlanul költséges és káoszba taszítja az ezt megpróbáló ország politikáját”. Theresa May a koronatanúja ennek választási felsülésével és alsóházi kisebbségbe kerülése kálváriájával. Hiszen nemcsak egy ultrakonzervatív regionális pártocskának adott vétójogot, hanem esélyt is tory riválisainak, s a kudarcot meg nem bocsátó konzervatív párt története tele vezérbuktatásokkal. May kardoskodása a „kemény” Brexit, vagyis a teljes szakítása mellett így alighanem reménytelen. Viszont a „puha”, tehát a norvég vagy svájci típusú kvázi-tagság kötelmei (például az uniós polgárok szabad mozgása) láttán mind több brit tűnődhet el azon, érdemes ezért feladni a tagsággal mégiscsak járó beleszólás jogát? Macron jóslata, vagyis a britek pálfordulása tehát nagyon is elképzelhető.

Kivált akkor, ha az amerikai–brit „különleges kapcsolat” újdonsült változata, May és Trump politikai flörtje máris hamvába holt. A Downing Street és a Fehér Ház még ragaszkodni próbál az elnök londoni show-jához, a királynői fogadtatáshoz. De ha a tiltakozó britek millióinak petíciói még nem vették is el a hiú Trump kedvét, s halogatással csillapítaná a kedélyeket, gyanúm szerint hamarosan éppen mérhetetlen önimádata fogja elvenni, ha felméri, mekkora és főleg milyen tüntetésekre számíthat az odahaza már vesszőfutásra kényszerülő elnök.

S miközben kontinensünk nacionalistái sorra vert sereggé válnak, éppen az a két „unionista” megy át offenzívába, akiknek – a francia–német tengelyén – a Közös Piac gépezete megvalósult. Méghozzá kifejezetten Európa (két világháborút okozó) nacionalista korszakának tanulságaként.

Macron vasárnapra végleges és Merkel várható győzelme pedig baljós hír Európa orbánjainak (a sors fintora, hogy a magyar kormánymédia – a szocdem alternatíva láttán – kénytelen az eddig csepült kancellárnak szurkolni). Gyanítható, hogy miként nincs ingyen Brexit, az ingyen „brüsszelezés” sem megy tovább, ez máris látszik az uniós számonkérések szigorodásán. Orbán rá fog jönni, hogy az ellenhullámoknak is vannak sikeres meglovagolói. S nem az első jobboldali magyar kormányfő lesz, aki megbánhatja oktalan hadba szállását. Vele, sajnos, mi is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!