Ki ne emlékezne a jelenetre A Sakál napja című filmből, amelyben a „sakált” üldöző bajszos rendőrfelügyelő szemérmes mosollyal adta értésre a főnökök tanácsával, hogy mindannyiukat lehallgatta. Most az európai bulvárlapok címoldalán a fülhallgatós, vagy éppenséggel megnőtt fülű Obamát láthatjuk, no meg Merkelt a mobiljával, amelyet a csütörtöki – ismét a Snowden-leleplezésekből szemezgető – brit Guardian szerint az amerikai hírszerzés szintén megfigyelt.
Maga a berlini kancellária ezt ráadásul a Der Spiegeltől tudta meg, a hamburgi hetilap találta meg Merkel számát az NSA-listán. Ha a Brüsszelbe sereglett tudósítók unalmas, szakmai uniós csúcsra számítottak, ez egycsapásra megváltozott, alighanem a kormányfők őszinte bánatára. Mert az még hagyján, hogy kötelező háborgást mímelniük, noha a világot szemmel tartó amerikai „cég” voltaképpen nem diszkriminált: nemcsak az európai polgárok telefonjait (és internetes kapcsolatait) figyelte (a franciáknál például hetvenmillió beszélgetést), hanem a vezetőkét is, demokratikusan. Így persze német kancellárnak és francia elnöknek, akiknek hírszerzői szintén nem tétlenkednek, muszáj volt tiltakoznia, ritka esetként külügyminiszterével fejmosásra bekéretni az amerikai nagykövetet. Miközben sejthetően irigylik brit kollégájukat, akinek attól lett kínos dilemmája az uniós csúcson, mert hazája (négy angolszász szövetségessel) azon Ötök közé tartozik, amelyek kapcsolódnak az NSA világot behálózó megfigyelő rendszeréhez (némelyek gyanúja szerint Merkel valójában ide szeretne patáliát csapva bekerülni).
Szegény Obama meg Pilátus próbálna lenni, szóvivője is csak azt tudja bizonygatni, hogy Merkel mobilját nem hallgatják le és nem is fogják: a múlt időt forró kásaként kerülgeti. Nem csoda, mert júliusban, a Snowden-botrány kipattanásakor az elnök sajtóértekezleten fenekedett, hogy ő nem a hírszerzőitől tudja meg, mint gondol a német kancellár, hanem felhívja telefonon (netán most átfuthatott agyán, hogy az ő szavait is rögzítették a „sajátjai”?). De a választás előtt álló Merkel is minimalizálta egész nyáron az amerikai lehallgatásokat, amelyekre a Stasira emlékező németek kivált érzékenyen reagáltak. Az EU-csúcson hírek szerint Merkel is főleg az európai polgárok lehallgatását tette szóvá, nem a saját mobilját (okkal, hiszen neki, miként a többinek is vannak biztonságos, „lehallgathatatlan” kommunikációs eszközei, de azokat a főemberek inkább fiatalabb kollégáikra hagyják, lévén használatuk túl körülményes).
Mivel az atlanti szövetség kémszervezetei együttműködnek, s nincs kormány, amely megelégedne pusztán a barátaitól kapott információkkal (a pragmatikus amerikaiak meg is különböztetik a „normális” és „ellenséges” hírszerzést), az embernek óhatatlanul eszébe jut a híres eset, amikor jó félszázada a Washingtonba látogató Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár ajánlatot tett a neki bemutatott Allen Dulles CIA-igazgatónak: sok pénzt takaríthatnánk meg, ha nem fizetnénk mindketten gyakran ugyanazon embereknek. Ha a kancellár asszony tényleg okvetetlenkedni akarna, nem annyira az NSA (meg a CIA) telefonlistáját, hanem a titkos fizetési listákat firtatná.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
