Egy legenda szerint, amikor Nagy Frigyes porosz király le akarta bontatni az őt zavaró malmot, s megfenyegette az ahhoz ragaszkodó parasztot, az odavágta az uralkodónak: „Vannak még bírák Berlinben, felség”. Olyanok tehát, akik a hatalmat is felülbírálhatják. Ebben a 18. században alakult ki a nyugati országokban a független bíráskodás rendszere, ami aztán a jogállamok alapelve lett.
Az Európai Unió elődjét, a Közös Piacot megalakító országok már eszerint működtek, s a tagfelvételeknél elemi követelmény volt, hogy a belépők is ehhez tartsák magukat. A kelet-európaiakat is beengedő 2004-es tagfelvétel előtt e korábbi pártállami diktatúrákat alapos vizsgálatnak vetették alá, mennyire felelnek meg a – koppenhágai döntésben megfogalmazott – jogállami követelményeknek. Arra a befogadók nem is gondoltak, hogy az új tagállamokban és hozzá éppen bősz antikommunisták, belül kerülve, kezdik kijátszani e közös normákat. S ez feladta a leckét az uniónak: hogyan tudná rákényszeríteni a jogállammal packázókat ezeknek az – általuk a taggá váláskor elfogadott – alapelveknek a betartására? Brüsszel, vagyis maga az EU lépéskényszerbe került a minden óva intését semmibe vevő varsói kormánynak az igazságszolgáltatást átalakító, s azt a politikai hatalom alá rendelő lépésével.
Bele nem törődhet, hiszen alapelvét adná fel, viszont immár csak példa nélküli, csupán elvben elképzelt lépéseket kellene tennie. Bevetnie a jogi „atombombát” a renitens tagállam ellenében. Utóvégre a varsói „király” azzal vágott vissza, hogy bírák ugyan vannak, de mind az én zsebemben lesznek.
S amikor, az effajta logikájú politikusok szokása szerint, a nemzeti szuverenitással takarózva valójában hatalmi önkénye szuverenitását védelmezi, akkor az már tényleg „nukleáris háború”: a héten, stílszerűen, sort is kerített a brüsszeli bizottság a kísérleti atomrobbantásra. Elindította a Varsó szavazati jogának felfüggesztéséhez vezető folyamatot. Nem csoda, hogy „nehéz szívvel”, mert Tusk elnök szavaival nem hagyhatják, hogy a lengyel kormány felülkerekedjék a jogon egy olyan unióban, amelyben a jog uralkodik a kormányokon. S ha valaki azt képzelné, mint a varsói és neki kontrázó budapesti kormánymédia, hogy a dacolók csupán a brüsszeli bizottsággal állnak szemben, azok hallhatták Merkel és Macron közös múlt heti sajtóértekezletén, hogy az unió valamennyi tagjának be kell tartania ama jogállami normákat. A francia elnök nyomatékosította, hogy kiállnak a bizottság mellett. Ezért mondta Timmermans alelnök, hogy a (varsói) tények nem hagytak más választást.
Tévednek azok, akik járhatatlan kátyúnak látják az utat, amelyen Brüsszel megtette az első lépést, s arra utalnak, hogy Orbán vétójával úgyis megvédi Kaczynskit. Mivel Varsó, az ottani kormányfőváltás ellenére kötötte az ebet a karóhoz, s jelét sem adta alkukészségének, ez az erőpróba hamarosan nemcsak lengyel, hanem francia és német „belügy” is lesz. Mivel az unió bő félszázados történetében Berlin és Párizs szava volt perdöntő, eljuthatunk szó szerint a kenyértöréshez. A jóval taktikusabb Orbánnal ellentétben elvhű nacionalista Kaczynski konoksága alighanem országa és helyzete túlértékelésén alapul: Varsó tényleg fontos az uniónak, de ez fordítva is igaz, s hát a kormánypárt „kenyere” (ott is) brüsszeli eredetű. A Marshalltervnél sokkalta nagyobb uniós támogatás biztosítja a lengyel kormánypártnak a népjóléti programjait s akként belpolitikai erejét (Kaczynski ebben is különbözik az oligarchajóléttel törődő Orbántól). S ugye egy „atomháborúban” előbb-utóbb minden fegyvert bevetnek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!