Elhamarkodottan örvendeztek kormánypárti politikusok és publicisták annak, hogy „lecsengett” volna az, ami szóhasználatukban „hazánk elleni támadás”, s amit ők persze holmi balliberális összeesküvéssel magyaráznak, még véletlenül sem a saját cselekedeteikre adott – a nyugati világtól logikusan várható – válasznak.
Nem tudnám eldönteni, hogy el is hiszik-e folytonos hivatkozásaikat a létező, ám összefüggéseikből rendszerint kiragadott nyugati példákra, viszont látom a továbbra is rendre megjelenő bírálatokkal szembeni (gyanúm szerint szervezett) ellentámadásaikat a világlapok internetes oldalain. Ez a folytonos sértettség már a hajdani nacionalistákat is jellemezte (miként ma a más országokbeliekét is).
Amúgy a „támadások” száma csak azért ritkult meg, ha egyáltalán, mert a helyzet még annál is rosszabb, mint amikor a világsajtó folyvást hazánkkal foglalkozott: már elkönyveltek minket, mint az európai normák tudatos és módszeres megsértőit. Ha úgy tetszik, le vagyunk írva, kormányfőnk legalábbis. Őt már elég régóta a legrosszabb társaságban emlegetik, némelyek gorombábban európai Chavezként, míg mások, a vele tárgyalni kénytelenek hallgatása a beleegyezés csalhatatlan jele, hiszen nem tudok senki komoly fajsúlyú európai személyiségről, aki megvédte volna a vádaktól. Miközben Európa és az unió illetékes testületei szívósan, ám szisztematikusan próbálják kiigazítani, sőt visszacsinálni jogi tévelygéseit. Semmi sem „csengett le”, az orbáni rendszer változatlanul elfogadhatatlan Európának, amely azonban a demokráciák szokása szerint a hazai szavazókkal szeretné végrehajtatni a nagy korrekciót (ahogyan történt Mečiar, Tuđman esetében). S ezért megjósolhatóan megrökönyödik majd (ahogy jogász exelnökünk is) a választásokkal kapcsolatos legújabb trükköktől is, hiszen a demokráciák nem nehezíteni igyekeznek a szavazást, hanem minden módon megkönnyíteni.
De azért az alkalmi „körözések” továbbra is árulkodók, kormányfőnk már szinte le sem marad az így-úgy veszedelmesnek tartott politikusok listáiról. A héten például a befolyásos Der Spiegel azokat a Tizeket pécézte ki, akik „olcsó populizmussal” szállnak szembe azzal az európai mentőakcióval, amelyet különben a konzervatív német kancellárnő próbál rákényszeríteni vonakodó uniós partnereire. Rajta e listán a visszatérésén ügyködő (és kontinensszerte bohócként számon tartott) Berlusconi, akinek egyik lapja szinte Führer-utódként támadta Merkelt; az EU-ban Európai Szovjetuniót látó Le Pen lány; a nagyszájú euroszkeptikus brit európai parlamenti képviselő és mintegy lehagyhatatlanul Orbán. S helyét ő dehogyis csupán az „Európa project” ellenzésével vívta ki, mert a mérvadó hetilap nem mulasztja el felemlíteni egyéb – ennél kétségtelenül súlyosabb – vétkeinek listáját sem: amiket a médiával, alkotmánnyal és a nemzeti bankkal művelt, s ami a Spiegel eufémisztikus megfogalmazása szerint aggodalmakat kelt Brüsszelben, ahol ráncolják homlokukat. Kétség sem férhet hozzá: ezt a csatát Orbán csak a vazallus médiájában képes megnyerni, mert Európában már elvesztette.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
