Legnagyobb kortársunk távozott az élők sorából.
Ha van valamiben is nemzetközi egyetértés, akkor az Nelson Mandela megítélése: már életében legendássá vált és halálát valóban az egész világ gyászolja. Olyan jelképe lett korunknak, mint volt egykor Gandhi, hiszen mindketten szinte rácáfoltak az emberiség történelmére: hatalmas változások elérhetők erőszak nélkül is, a jó és nem a rossz ösztönökre apellálva. Már az is heroikus volt, ahogyan az évtizedekig az apartheid rendszer börtönében tartott Mandela legyőzte egyéni bosszúvágyát, ám jószerivel emberfeletti tett volt erre, példája követésére rávenni a faji elnyomástól addig sínylődő feketék tízmillióit. A személyes bátorság és a társadalmilag hasznos bölcsesség vajmi ritkán találkozik a világ vezető politikusaiban, ezért is vonzotta mágnesként Mandela öt világrész százmillióinak szeretetét és bámulatát. Amikor 1994-ben beiktatták Dél-Afrika első fekete elnökének, egymilliárd ember nézte a ceremóniát, mintha csak olimpia vagy foci-világbajnoki döntő lett volna. A történetesen három éve Dél-Afrikában megrendezett utóbbi igazi győztese ez a már kilencvenen túli aggastyán volt.
Mosolya és tartása szintén szimbólumává vált annak, amit élő szoborként képviselt: az emberek közti konfliktusok megegyezéses megoldásának, a legendás öregembert azért ünnepelték a fiatalok is, mert megtestesítette legszebb reményeiket. A hajdan veszélyes radikálisnak, marxista forradalmárnak (börtönben) tartott Mandela a politikusokat is mágnesként vonzotta, mindenki törte magát a vele közös fotóért, végül már az őt szidalmazó Vaslady is. Ironikus visszanézve, hogy megkapta a Nobel-békedíjat, az amerikai Szabadságérmet és a Lenin-rendet is.
Mandelát a mindenkit, fogva tartóit is elképesztő vasakarata tette a fekete-afrikaiak vitathatatlan vezetőjévé, bölcsessége a fehéreket is magában foglaló dél-afrikai nemzet atyjává. Ezt a címet becsvágyó diktátorok maguknak vindikálják, s vesztik el bukásukkal, Mandelát ettől már semmi sem foszthatja meg, ha egyéb nem, a haláltusáját kísérő össznemzeti aggódás cáfolhatatlanul bizonyítja. Az is jelképes, ahogyan a még börtönben lévő ellenlábast elkezdték körbeudvarolni az apartheid rezsim vezetői, hogy végül szót a konzervatív, ám szintén bölcs de Klerkkel értsen, aki a Mandela-párt abszolút többsége ellenére így lett alelnöke a szabad, vagyis a feketéknek is voksot biztosító választás után. Okkal osztoztak is még ezelőtt a Nobel-díjon, két politikus, aki képes volt túllépni nemcsak a saját, hanem az általa vezetett erők árnyékán is.
Elsősorban nekik köszönhető a sokáig véres polgárháborúval fenyegető dél-afrikai faji szembenállás e békés kimenetele, de leginkább a többségi önmérsékletet biztosító Mandelának, aki hajdan egyébként még szintén csak a fegyverekben látta a megoldást. De idővel meglátta azt is, milyen csődökbe vezetett más afrikai országokban a fehér kisebbségek elűzése, elnökként képes volt az apartheid rezsim kulcsfiguráit is (és az addig színfehér rögbicsapat sokmilliós szurkolótáborát) megnyerni a nemzeti kibékülésnek. Leszámolás helyett elszámolással, az igazságot megkövetelő, ám a múlt bűneit nem büntető bizottságok újításával. Mindehhez nélkülözhetetlen volt Mandela óriási tekintélye, amit halála bizonyosan csak megnövel.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
