Ha a magyar jobboldal hagyományaihoz hű kíván maradni, s az elbukott csata után a háborút is el akarja (mármint az országgal) veszíteni, akkor Orbán – nyalonc politológusok szavajárásával – „zseniálisan” cselekszik, amikor köti az ebet a kvótakaróhoz. Soha nem engedünk – harsogják kórusban publicistái, s az emberben óhatatlanul felidéződik az egykori, Trianon utáni „nem, nem soha!” szólam, amellyel a mindenkit letorkoló nacionalisták a „mindent vissza” ábrándját kergetve a nemzetet is belekergették a zsákutcába. Évszázaddal a „kutya Szerbiát” móresre tanítani ígérő ultimátum után, tényleg stílszerű kvázi ilyet intézni az Európai Unióhoz.
Miközben a pártállami jogászdiploma birtokosai sem érzik – finoman szólva – groteszknek, hogy a hazai porondon tőlük megismert pökhendiséggel kioktassák a legfőbb európai jogi testületet. Megvádolva, hogy politikai döntést hozott, s ezzel indokolva végrehajtása dacos megtagadását.
Holott amennyiben valóban azt hozott volna, dehogy utasítja el Orbánék keresetét. Hiszen az elutasítással tálcán kínálták neki a – lakosságot riogató – lankadatlan migránsozás lehetőségét, ami immár kormányzásának egyetlen aduja. Ellentétben bölcsebb pozsonyi kollégájával, kormányfőnk most sem törődik az annyit emlegetett haza lejáratódásával (a sajátjával jószerivel már hiába is). Gyanítom ugyan, hogy ez a „soha” sem tart örökké, legfeljebb urnazárásig, amikor – szintén orbáni szokás szerint – jön a kihátrálás a már most is tarthatatlan pozíciójából (pénteki rádióbeszéde ezt már előrevetítette).
A kárt viszont az ország addigra elszenvedi. Mivel Európa konzervatívjai sem tűrhetik zokszó nélkül bírósága semmibe vételét, muszáj torolniuk.
A vasárnapi Merkel–Schultz tévévita és Macron athéni beszéde viszont ezt vetítette előre.
Orbánnak legfeljebb a pártcsaládból való kiebrudalása fájna, a többi számlát az adófizetők állják. Az ország pária státuszát pedig szinte már nem lehet fokozni, noha a kormánymédia mindig rá fog lelni a vezért magasztaló nyugatiakra, ahogy az egy pártállammal ezelőtti rendszer is.
Azon viszont érdemes eltűnődni, hogy a mi kormányfőnk miért tesz fel mindent egy lapra, ha – saját sajtója szerint – annyira holtbiztos választási győzelme? S miért állított csapdát nem annyira ellenzékének, mint önmagának, hiszen hátrálni immár a saját – módszeresen hergelt – tábora nem engedi. A hajthatatlanság póza kizárja a hajlékonyságot. Holott mozgástér a pávatánchoz is kell. Ha parasztvakítással irreálisan eltúlozzák a – egyre sikeresebben kezelt – migrációt, s gátlástalan álszakértőik Európát lerohanó invázióval ijesztgetnek (miközben az éveken át török menekülttáborokban reményt vesztettek indultak a kontinensre), hogy a népét megvédő vezér ismert képlete előálljon, akkor ezúttal is vajmi nehéz lesz a soros (és nem Soros!) zsákutcánkból kihátrálni. Persze nacionalistáinknak – ahogyan hajdan – ez most sem gond: mindig leleményesek voltak a bűnbak kijelölésében.
Most még csak annyit írogatnak (az önleleplezéssel sem törődve), hogy előre tudták, a bíróságon veszítenek, s Európát vádolják.
De hamarosan rálelnek a hazai európaiakra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!