Orbánnak bizonyosan, hiszen a nagy budapesti szabadságharcos valójában a merkeli deficitkurtítások mintadiákja (a „nem megszorításokkal” épp kétszer annyira húzta meg a nadrágszíjat, mint előtte Bajnai), s vélhetően ez a fő magyarázata a berlini kancellár asszony vele kapcsolatos türelmének.
A még német jobboldali körökből is sürgetett keményebb fellépés ismétlődő elhárításának. Hogyne, Merkel is szerét ejtette a közvetett óva intéseknek, ám azt mindig rábízta hol a koalíciós partner által vezetett külügyminisztériumra, hol a bajor partnerpárti korifeusokra. Üzengetnie persze muszáj volt, hiszen Orbánnak párját ritkítóan rossz sajtója van német földön, a jobb- és baloldali média egyaránt tűrhetetlennek tekinti a budapesti tendenciákat. S az uniós normák látványos megszegését, továbbá az önkínzóan kíméletlen történelmi önvizsgálatuk nyomán a mai németek számára különösen visszataszító flörtölést a magyar szélsőjobbal, a Hitler-csatlós Horthy emlékével. Attól ugyan aligha kell tartania Orbánnak, hogy Merkelből nem lesz kancellár, de attól már jó eséllyel, hogy másik, „nagy” koalícióra kényszerül, tehát azokkal a szociáldemokratákkal kell majd megint kormányoznia, akik kifejezetten jóban vannak a magyar szocialistákkal. S úgy Orbán még inkább rászorulna Merkel megértésére, aki viszont az új felállásban kevésbé lehetne megértő.
Magyar kormány és ellenzék tehát okkal veti vigyázó szemét Berlinre. Hiszen bárhogyan módosul is ott a politikai képlet, mit sem változik a német partner jelentősége hazánk számára. Ennyiben a rendszerváltozáskor helyreállt a történelmi adottság, a hamarosan egységes Németország érthetően – és uniós tagságunkkal még inkább – legnagyobb gazdasági (befektető és kereskedő) partnerünk, s ami ennél is többet mond: az irántunk (szintén történelmi okokból is) leginkább érdeklődő nyugati hatalom. Ami egyúttal az unió hozzánk viszonyulásában is perdöntő, lévén Berlin annak fő meghatározója (ezért is ostobaság és csak parasztvakítás „brüsszelezni”). Az viszont a mi történelmi szerencsénk, hogy ennek az – új keletű demokráciáját szó szerint halálos komolyan vevő – Németországnak a befolyása ma gátja lehet és nem, mint korábban, támogatója a végzetes hazai fejlődésnek. Nem véletlen, hogy a legszisztematikusabban éppen a német közélet foglalkozik a magyar ügyekkel, s a szocdemek nagykoalícióba kerülésével sejthetően keményebb elutasításra számíthat a budapesti demokráciacsorbítás.
Az már szomorúan ironikus, hogy a majd negyedszázada a határnyitással megszerzett német jóindulatot is sikerült majdnem eljátszania az ő óva intéseikre sem hallgató orbáni önfejűséggel, nem szólva az akkori térségbeni előnyeinkről, amelyekből éppen most csinál hátrányt a pártállami megoldások felújításával. Nem szólva a Kaczinsky győzelme esetére elképzelt magyar–lengyel euroszkeptikus tengelyről, amely stílszerűen tengelyt akasztana Brüsszellel. Ezért hiszem, hogy egy tavaszi ellenzéki győzelem és vele budapesti fordulat komoly uniós és kiváltképpen német támogatásra találna. Még alighanem Merkelnél is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!