Talán éppen uniós tagságunk évfordulóján érdemes feltenni az amúgy történelmietlen kérdést, no meg azért is, mert a minket tíz éve befogadó Európában sokan állítják, hogy ezt az orbáni országot aligha venné fel az EU.
A többi tagjelölthöz hasonlóan, buzgón betartottuk a koppenhágai kritériumokat, ám a kapukon belülre kerülve a négy éve hatalmon lévő kormányunk jogászi furfanggal veszi semmibe azok szellemiségét. Panaszkodnak is az unió vezető testületeiben, hogy az EU jószerivel tehetetlen normáinak módszeres kijátszása láttán, egyedül az „atombombát”, a szavazási jogunk felfüggesztését tudná bevetni. Történetesen tízéves tagságunk legfőbb kétes eredménye, hogy elriasztó – és netán veszélyes precedenst teremtő – példánk ösztönözheti az olyan módosításokat, amelyek nyomán már nem lehet büntetlenül semmibe venni a közös szabályokat.
Eközben az uniós tagság előnyeit – főként a fejlesztési támogatások ezermilliárdjait – kihasználó (az elhibázott gazdaságpolitikáját ekként pótló) kormánypártunk váltig vívja „szabadságharcát” az ellen a „gyarmati” státus ellen, amelyre tagságunk még csak nyomokban sem emlékeztet. Az, amit a jobboldal hangadói „pénzszivattyúzásként” emlegetnek, az a perifériaországok sorsa, amely unión kívül sokkal brutálisabban hatna. Mi viszont most kapjuk meg történelmi késéssel azt a Marshall-segélyt, amelyben a nyugat-európaiak fél százada részesültek. S hogy nem hasznosítjuk sokkal jobban, az csakis rajtunk múlik. A nagy szájalók a büntetlenség biztos tudatában „kockáztatók” vajon néhány felelőtlen kiszóláson túl mikor bizonyították, hogy az unión kívül is van élet? Mert akik ma még kívül vannak, azok ezzel az élettel felettébb elégedetlenek, s mindenre hajlandók, csak hogy bejussanak. A vadnacionalista szerbek még a boszniai háborújuk nemzeti hőseinek tartott, évekig össznépi kacsintással bújtatott Karadzsicsékat is beáldozták a bejutás érdekében.
S ne csak a támogatást számoljuk, hanem azokat a hazánkba befektetett tízmilliárd dollárokat és eurókat is, amelyek Európára emlékeztető országgá tettek, s amelyek (például exportjuk) nélkül sehol sem lennénk. Nem ők tehetnek arról, hogy valamennyi szomszédunk jobban élt a tagság lehetőségeivel, de e tagság híján ennek a – világ száz országa által csábított – tőkének a töredéke sem jött volna ide. S főleg – maradna itt, ha kívül kerülnénk. S ne felejtsük azt sem, hogy az Orbán-kormány brutális szociálpolitikája, demokráciacsorbító kormányzása ellen teljesen tehetetlenek volnánk odakinn, hiszen csakis az unióban bízhatunk korrekciós erőként. Az unión belüli szabad mozgás előnyeit pedig elsőként fiatalságunk tanúsítja. Mitől is vagyunk hát „szkeptikusak”?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
