Lefelé haladó mozgólépcsőn próbált feljutni, hiába, a kormányfőjelölt, mígnem az eszkalátor irányt változtat, s persze így már fel tud érni: Justin Trudeau e kampányfilmje fantasztikus hatású lett, s alighanem ez is jócskán hozzájárult a néhai kanadai miniszterelnök újsütetű politikus fiának valóban szenzációs, óriási meglepetést keltő választási győzelméhez. Nagy ötlet volt, annyi szent, talán nem is lehetne ennél közérthetőbben tálalni azt a különbséget, amely a Reagan–Thatcher konzervatív korszakban sutba dobott keynesi gazdaságpolitika és az államháztartási stabilitást mindenek fölé helyező mai (az eddigi kanadai) kormánypolitikák között van.
Az ifjabbik Trudeau büszkén vállalta, hogy a gazdaságserkentést tekinti elsődlegesnek, s ekként kíván reményt nyújtani az embereknek, akik a fejlett világ szinte minden országában apátiában vannak, amit leginkább a – többnyire szélsőjobboldali – radikális erők használnak ki. Mindenesetre a szomszédos Egyesült Államok jövő évi választására is sokan ajánlják Trudeau receptjét a demokratáknak. Persze míg Ottawában konzervatív kormányt kellett megbuktatni, Washingtonban – a hasonló húrokat pengetve elnökké választott – Obama utódlásáért folyik a harc a mindent tagadó republikánusokkal. De a Clintonnét szorongató „balos” Sanders szenátor szintén meglepő viszonylagos sikere szintén arra utal, hogy a Bill Clinton és Blair esetében még bevált „emberarcú thatcherizmus” politikája e mai válságkorban kifulladt, s Hillary sem véletlenül nevezi magát gyakorlatias progresszívnak.
Már a spanyol és görög radikális baloldali előretörés is jelezte, hogy a szocdem jellegű pártoknak feladták a leckét: ha nem képesek megújulni, s becsatornázni a tömegindulatokat, menthetetlenül elavulnak. Kivált akkor, amikor a jobboldali populisták gátlástalanul törnek előre. Nagy verseny bontakozott ki a széles tömegekért, s a progresszív pártok magukat hozzák hátrányba, ha a jobboldallal annak elveit felvállalva vetélkednek a „megszorítás light” ajánlgatásával, s rettegve attól a keynesi serkentő gazdaságpolitikától, amely korábban a reformerek történelmi sikereit biztosította.
A Nobel-díjas közgazdász Krugman számtalan New York Times-cikkben bizonyította, hogy az Európai Unió vergődésének fő oka ez a „húzd meg, ereszd meg”-felfogás, a társadalmi helyett a pénzügyi egyensúly fetisizálása. Paradox módon a nálunk kormányon lévő jobboldali populisták is elárulják ezt, amikor – jól érezve a tömeghangulatot – szavakban váltig elvetik a javában gyakorolt megszorító (a szociális, kulturális, gyógyító államot leromboló) politikájukat; de már Rochefoucauld megírta, hogy a képmutatás a bűn hódolata az erény előtt, s ki volna hipokritább Orbánnál?!
Még nem tudni, hogyan fog kormányozni ez a Trudeau, miként azt sem, mire jut a brit Munkáspárt új baloldali vezérével, Corbynnal, vagy azt, hol köt ki végül a görög Ciprasz. De az már – voltaképpen a szintén újonc Obama belépése óta – biztos, hogy csak olyan progresszív politikusnak és politikának lehet sikere e mai világban, aki nem megtagadja, hanem bátran felvállalja mindazt, ami a hajdan nyerő reformerek titka volt: a félelmeket a reménnyel lehet legyőzni. Ahogy Franklin Roosevelt mondta: félni csak a félelemtől kell. S hát a mi korunkban is ijesztően szaporodnak a félelmet keltő dolgok és emberek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
