Átjött Európába, hogy NATO-csúcs hátterével tudassa Putyinnal: ne tovább, s megerősítse Amerika szövetségesi elkötelezettségét (magyarán atomgaranciáját) az atlanti szervezet leginkább orosz nyomásnak kitett új tagjai iránt.
Felettébb adagolt szankciókat hirdetett a Krím-foglaló és személyi köre megbüntetésére, de amúgy megint ellenállt a hazai (kongresszusi választás évében kivált erős) konzervatív sürgetésnek, hogy „csapjon oda”. Obama és külügyminisztere minden módon értésre adja, hogy ez nem új hidegháború, s nem is szabad hagyni azzá fajulni. Putyinnal folytatott feltűnően hosszú telefonbeszélgetései során pedig váltig igyekszik meggyőzni az orosz elnököt, hogy ugyan gondosan megtervezte Ukrajna megszorongatását és a krími kész helyzetet, ám mégis hibázott, mert túllépett egy, a mai világban áthághatatlan határt: éppen a határokon nem szabad változtatni, lám az ENSZ-ben is elsöprő többség ítélte el az orosz lépést. Tele a világ igazságtalanul megvont határokkal, de méhkast bolygat fel, aki precedenst teremt egyoldalú, pláne erővel kikényszerített módosításukkal.
A mai világ elemi érdeke a status quo megőrzése, okulva az előző évszázad szörnyű tapasztalataiból (ennyit a hazai, saját vakhitű hagyományaitól szabadulni képtelen szélsőjobbunk fenekedéséről Kárpátalja elcsatolására).
Obama pontosan tudatában van az Ukrajna körüli orosz erőfitogtatásnak, de éppen azt akarja elkerülni, amit egy kevésbé kalibrált politika kiválthat: a hazai nacionalista hullámát meglovagoló (a „krími háborúig” belpolitikailag rohamosan gyengülő) Putyin mintegy belekergetését meggondolatlan, s ami a fő: láncreakciót kiváltó akciókba.
A huszadik század egyúttal a konfliktusokba való akaratlan belesodródások százada is. Hogyne, az amerikai katonai vezetést kevésbé az orosz elnök szándékai érdeklik, mint a csapatösszevonásai, de Obama láthatóan bízik benne, hogy Moszkva már túl sok gazdasági szállal kötődik a nyugathoz, tehát saját pozícióit is veszélyeztetné az eszkalációval. S ez fordítva is áll. Az elmúlt negyedszázadban Oroszország egyre szorosabban kapcsolódott a nyugati, kivált az EU-s gazdaságokhoz. S nemcsak az ismert kölcsönös (vevő-eladói) energiafüggőségről van szó, hanem nyugati cégek tömérdek oroszországi beruházásáról is (az amerikai olajtrösztök rémülten kapálóznak az új hidegháború ellen, hiszen összefonódtak orosz partnereikkel). S ekként a függés is bizonyos mértékig kölcsönös. Putyin nyilván ezt is számításba vette az ukrán politikája tervezésekor, de egy tényezőt – az elmúlt évek tapasztalatai alapján – alábecsült: hogy Obama ugyan megmaradt óvatosnak, de képes a sarkára is állni. Hiszen immár Amerika szavahihetősége a tét, s ha valamit megtanultak a Fehér Házban a hidegháború félszázada alatt, az az elnökségeket elnyelő szavahihetőségi szakadék.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
