Évszázada, az első világháború előestéjén egy vidéki magyar lapocska azt a kacagtató címet adta vezércikkének, hogy „Óva intjük Angliát”.
A Londont most óva intőket viszont annál komolyabban veszik a Downing Street 10-ben, utóvégre Obama amerikai elnök és Merkel német kancellár üzenetével érkeztek Londonba. Ahol – mintegy felzárkózva hozzájuk – a brit gazdasági élet vezető csoportjai adták hasonlóan Cameron kormányfő értésére, hogy szerintük is a tűzzel játszik, amikor kétértelműen nyilatkozgat Nagy-Britannia uniós tagságának fenntartásáról, sőt nem zárja ki akár az EU-ból való kilépést sem. S ha még hozzátesszük, hogy ugyane napon ugyanezt találta mondani az Európai Unió állandó és soros (ír) elnöke is, akkor tényleg kórusban érkezett óva intésről beszélhetünk.
Méghozzá korántsem diplomatikus megfogalmazásokkal. Obama államtitkára értésre adta, hogy a britek kívül kerülve az unión nem menekülhetnének vissza az Amerikával való hagyományos „különleges partnerségbe”, mert Washingtonnak ők ma már csakis európaiként fontosak. Merkel hírvivője szerint a tory kormányfőnek eszébe se jusson „zsarolni” uniós partnereit, amit Cameron azzal tenne, ha a nagyon várt e havi beszédében valóban kilátásba helyezné 2015 utánra a népszavazást is lényegében az ország bennmaradásáról. Ironikus módon éppen azt a néhai francia elnök idézte, aki a hatvanas években kétszer is megvétózta az angolok csatlakozási próbálkozását, hogy aztán maga egy referendum elvesztésébe bukjon bele: ha valaki, De Gaulle-okkal mondhatta, hogy egy népszavazás bármikor nem a kérdésről, hanem a kérdést feltevő személyről szólhat.
Tudja ezt Cameron, már hogyne tudná, hiszen éppen ezért manőverezik, bár egyre rosszabb pozícióból. Sietett csatlakozni az óva intőkhöz liberális koalíciós partnere is, miközben a saját konzervatív pártjában mind erősebbek az euroszkeptikusok, kivált ama tory képviselők, akik mandátumukért rettegve látják az unióellenes jobboldali Függetlenségi Párt növekvő befolyását. A konzervatív kormányfő sejthetően azt a munkáspárti elődjét, Wilsont szeretné utánozni, aki az 1975-ös, az uniós csatlakozás jóváhagyására kiírt népszavazás előtt szintén vesztésre állt, ám ügyesen „harcba” indult az akkor még Közös Piac „megreformálásáért”, s annak bölcs vezetői hagyták neki, hogy nyilvánítsa magát győztesnek, amivel fölényesen megnyerte – a referendumot. Csakhogy ma egy brit referendum „kinyitná Pandora szelencéjét”, vagyis más EU-tagországok is kezdenének külön elbánást követelni. S az óva intők szerint az unión kívül „katasztrófa” leselkedne Angliára, amely továbbra is nagyban függne Európától, miként Svájc vagy Norvégia is, de már nem szólhatna bele ügyeibe, ahogyan azok sem, de nekik legalább nincsenek nagyhatalmi nosztalgiáik. Mivel azonban Merkel embere az unió számára is katasztrófának tartaná a brit kihátrálást, s maga a kancellárasszony immár ellenzi azt a londoni reformkövetelést, amely akár elvezetne ehhez, mire Cameron sort kerít beharangozott nagy beszédére, nemcsak pártja zöme hátrálhat ki mögüle, hanem alibije sem marad. S akkor tényleg színt kellene vallania.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!