Nincs ennél közhelyesebb cím, de mit tegyünk, ha száz év alatt oda jutottunk, hogy míg egykor e bombasztikus (és immár örökbecsűvé) vált címével a kor legnagyobb hatalmát, Angliát rendre utasító vidéki lapocskát kacagták ki, ma hazánk kormánypártja vált nevetségessé a mai szuperhatalom megintésével.
Mert bizonygathatja a kijelölt amerikai nagykövetnek kioktató nyílt levelet író politikus, hogy saját szakállára ragadott tollat, azért csak megfordult a fejében: és mit szól ehhez a miniszterelnök? S a rosszallás elmaradását bízvást tekinthetjük a legmagasabb helytől kapott felhatalmazásnak. Miként persze a levelező és hallgatólagosan beleegyező főnöke hasonlóképpen tudhatja, hogy a szenátori bizottságban faggatott nagykövetnő éppúgy nem a saját, hanem a kormánya véleményének adott hangot, amint a fideszes politikus is. Nem először játssza ezt el a magyar jobboldal, 2001 őszén a frissen hazánkba érkezett amerikai nagykövetnőtől vette zokon, hogy „tájékozatlanul” rótta meg az első Orbánkormány alatti közállapotokat. A szintén örökbecsűvé vált akkori minősítés a „brekegő” diplomatáról azonban csak egy hajszállal jobb, mintha egyenesen a – természetesen szintén kormányzati üzenetet diktáló – washingtoni főnökeivel gorombáskodtak volna. De csak annyira, amennyire e mostani Amerika-ellenes (egy túlbuzgó köpönyegforgató által még orosz-udvarlással is kiegészített) tirádák a jobboldali elődök Washingtonba küldött hadüzeneténél.
Viszont a (szélsőjobboldali) karzatra pislantó levélíró és publicista kórusa még meg is tetézte a politikai bűnt a – még mulatságosabb – sértegetéssel: azt állítják, hogy a washingtoni beolvasást idehaza fogalmazták, de legalábbis ösztönözték. Vagyis modern Izsákként Bell asszony hangját hallották, ám a hazai ellenzék szövegíró kezét észlelték. Tényleg nem lehet folyton az ötvenes évekkel példálózni, mert azt még Rákosiék is túlzásnak érezték volna, hogy a belső ellenség mozgatja Unce Samet, s maradtak a reá lisabban hangzó fordított felállásnál.
Maradjunk hát mi is a mai realitásnál: Amerika olyan megbízatással küldi ide új nagykövetét, hogy kérje számon egy „új demokráciától” – a demokráciát. A hajdan az idősebb Bush elnök által „bimbózónak” nevezett demokrácia elfonnyadását. Nem lesz könnyű párbeszéd, de szükséges – jelezte küldetése lényegét Bell, s utalt az elmúlt két esztendőben már ismétlődően elhangzott nyugati aggodalmakra „a fékek és egyensúlyok magyarországi állapotával, s kulcsintézmények függetlenségével” kapcsolatban. Gyanúm szerint azonban alighanem ez a mondata bőszíthette fel a budapesti mamelukokat (avagy inkább főnöküket?): „Felfogásunk szerint a pluralizmus eszméje jelenti a demokráciát. S a demokráciák felismerik, hogy egyedül senki – sem állam, sem politikai párt, sem vezér nem adhat választ az összes kihívásra.” De fordíthatjuk a szenátusi testület előtt elhangzott „leader” szót enyhébben vezetőnek, az Orbán személyére tett utalás félreérthetetlen. S hogy mennyire a State Department, tehát az amerikai kormányzat véleményét hangoztatta a jelölt, azt éppenséggel a szenátorok kérdéseire adott (pontosabban nem adott) semmitmondó feleletei is elárulták: a világért sem akarta és merte túladagolni a diplomáciai patikamérlegen kiporciózott üzenetet, amellyel – és ezen sajnos nem lehet nevetni – Amerika intette óva Orbánt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
