Ha az első ciklusa nyitányán az izraelieket tette féltékennyé Obama kairói (és a zsidó államot elkerülő) látogatásával és beszédével, most az amúgy villámvizitben részesült palesztinok sértődtek meg az amerikai elnök Jeruzsálemet fellelkesítő szavaitól.
Négy éve – ama kairói szónoklat hatására is – megelőlegezték Obamának a Nobel-békedíjat, hogy aztán tapodtat sem mozduljon előre a közel-keleti béke ügye, mostanra az újraválasztott elnök óvatossá vált, s konkrét tervek helyett csupán a béke előnyeit ecsetelte. Ám talán éppen e visszafogottságával szolgálja meg, ha utólag is, azt a díjat, mert el tudta oszlatni a személyével kapcsolatos izraeli gyanakvást, ami eleve gátolt bármi előrelépést. Obama nem béketervet akart rátukmálni a benne eddig kételkedő izraeliekre, hanem önmagát „adta el” az ottani közvéleménynek, hogy eztán bízzanak is garantáló szavában (leginkább abban, hogy semmiképpen sem fogadja el – az Izrael létét fenyegető – Iránt atomhatalomnak, ha türelmesebb is a diplomáciai próbálkozások iránt). Bibivel, ahogyan Netanjahut becézte, könnyen „kibékülhetett”, lévén mindketten politikusok, akik hamar túlteszik magukat olyasmin, hogy az izraeli kormányfő nyíltan kampányolt az elnök ellenfele mellett, a demokratikus Izraelben perdöntő közvéleményt Obamának nehezebb volt megnyernie, de – főként a diákoknak elmondott hatásos és érzelmet eláruló beszédével – sikerült neki. Már pusztán azzal is, hogy végre elnökként odalátogatott. Talán ezért is érhetett el egy diplomáciai áttörést, ha nem is az izraeli–palesztin viszonyban, hanem kibékítve Netanjahut a török Erdogannal, ami a szíriai és iráni válságra tekintve stratégiai jelentőségű fordulat.
Két erős pozíciójú és amúgy is egymásra utalt (évtizedes jó viszonyt oktalanul elrontó) kormányfőt persze könnyebb összehozni, mint ugyanezt elérni Netanjahuval és a palesztin elnökkel, lévén Abbász csak addig tekinthetné magát annak, amíg meg nem valósul az a két önálló állam: ha vendége és az izraeliek is hinnének benne, hogy abban is megőrzi pozícióját, akkor tényleg realitás lehetne az arab Palesztina. De ahogy a magára hagyott Gázában percek alatt a Hamász lett az úr, s az övezet meg – izraeli területeket rakétázó – terrorista bázis, úgy nehéz eloszlatni a jeruzsálemi félelmeket a nyugati partvidék katonai kiürítésétől. Obama viszont azzal is sikeresen hatott izraeli közönségére, hogy beszélt arról, amiről a kiábrándult ottani békepártiak már alig mernek: a két egymással békében élő önálló államról, amelyek egyike – nem véletlenül hangsúlyozta – a zsidóké. Ha ugyanis arra biztatta az izraeli fiatalokat, nézzék a dolgokat a megszállás nyűgét szenvedő palesztinok szemével, az utóbbi utalása a „visszatérés jogához” ragaszkodó araboknak szólt, akiknek viszont Izrael zsidó jellegébe kellene belenyugodniuk.
Sokan bírálják Obama „háttérből vezető”, vagyis nem cowboy diplomáciáját, s Bibi sem az egyetlen, aki naivnak tartja az „arab tavasszal” kapcsolatos illúzióit. Ám még kiderülhet, hogy az obamai óvatossággal többre lehet menni a Közel-Keleten is, mint elődje háborúzó hamarkodásával.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!