Abba Eban néhai izraeli külügyminiszter mondása szerint a palesztinok soha sem szalasztják el az alkalmat, hogy elszalasszák az alkalmat.
A heti évfordulós ENSZ-szavazás még inkább emlékeztetett a legelső és legnagyobb alkalom elszalasztására: ha 65 esztendeje, 1947. november 29-én az arabok elfogadják a történelmi Palesztina felosztását két (közte egy zsidó) államra, most nem kellett volna csupán a világszervezeti megfigyelő állam státuszáért folyamodniuk. Amit sikeresen megkapva, megint elhalasztották a lehetőséget az igazi államra, amelyhez ma már nem ENSZ-közgyűlési többség voksa kell, hanem béketárgyalás és megállapodás az azóta is létező (és egykor nem neki ítélt palesztinok lakta területeket az ellene indított háborúk során megszálló) Izraellel, amelynek kormánya máris megtorolta újabb diplomáciai elszigetelését, vagyis a jelképes győzelem ismét gyakorlati hátránnyal járt, mint hat évtizede annyiszor.
A palesztinok pechére „barátaik” a legtöbb szenvedésüket okozó ellenségeik. Azon a végzetes 1947 őszi szavazáson az arab küldöttek még csak nem is beszéltek róluk, a ma Palesztin Hatóság néven működő (komoly autonómiájú) kváziállamukat – az izraeliekkel elkerülhetetlen 1993-as oslói megállapodás alapján – az a PFSZ hozta létre, amely csak 1964-ben alakult. Ami megérthető, hiszen a mai megszállt nyugati partvidék 1967-ig jordániai, Gáza pedig egyiptomi ellenőrzés alatt volt, de akkor senki sem akart ott államot adni a palesztinoknak. Inkább menekülttáborokban tartották őket, mutogatni a világnak, s elutasították Izrael elismerését, amin csak Szadat egyiptomi elnök 1978-as jeruzsálemi látogatása és a következő évben Beginnel megkötött különbékéje változtatott.
Ma pedig az arabok, közte a palesztinok kérlelhetetlenjei azt az Abbász elnököt hajszolták bele ebbe a diplomáciai zsákutcába, akinek nyugati parti kormányzata együttműködik az izraeliekkel, csak éppen túl gyenge ahhoz, hogy utóbbiak onnan kivonuljanak és második Gázát teremtsenek: ahonnan megegyezés nélkül távoztak és ahol rögvest terroristabázis jött létre. Márpedig, ha Gázából már fél Izraelt elérik az irániak szállította rakéták, a nyugati partról mindent lőhetnének, megbénítva például a Tel-Aviv-i repülőteret, s vele a zsidó állam külkapcsolatainak zömét. Már az ENSZ-státusz megnövelésének kérelme is Abbász gyengeségéből következett: így próbált versenyben maradni a befolyásért a Gázából lövöldöző Hamásszal, miközben még a saját nyugati partján is sok palesztin éltette a rakétázókat (és fokozta vele az izraeliek gyanakvását). Néhány nyugat-európai ország csak azért szavazta meg az ENSZ-döntést, hogy ne a Hamász politikáját jutalmazza, s akik tartózkodtak, tartanak tőle, hogy Abbászékat esetleg abba is belehajszolják: új státuszukból indítsanak hágai pereket izraeli politikusok és tábornokok ellen, amivel persze még távolabb kerülne az önálló palesztin állam ügye. A palesztinok végzete, hogy miként egykor, ma is „vétójoguk” van azoknak, akik nem hajlandók elfogadni a két állam egyikének a létét sem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!