Merem remélni, hogy csak félelmükben füttyölnek a sötét erdőben a szerdai strasbourgi parlamenti határozatot – a szokott kommunikációs összehangoltsággal – fitymáló kormányzati szócsövek, mert az még mindig jobb, mint az a struccpolitika, amely hagyományosan jellemzi a magyar jobboldalt.
Egy évszázada is vélhetően hasonlóan lekezelték a nagy nyugati lapokban megjelent bírálatokat nemzetiségi politikánkról, betudván azokat (akkor is) ellenséges aknamunkának, hogy aztán Trianon táján jöjjenek rá, mekkora kárt okoz egy országnak, ha „rossz a sajtója”. Hát most is az, s egyre rosszabb, lámpással sem találni már mérvadó nyugati újságot, ahol kedvező képet festenének a magyar helyzetről. S ha kormánykörökben nem tudnák vagy képtelenek felfogni: a nyugati politikusokra is hat, amit lapjaikban olvasnak (Kennedy elnök bevallotta, hogy miután átfutotta a titkos és egyéb kormányzati jelentéseket, eligazodni akarván, megnézte, mit ír a dél-vietnami állapotokról a New York Times saigoni tudósítója). S az elnökbuktató Watergate-botrány nyomán sokan állapították meg, hogy abban kulcsszerepe volt a fővárosi újságnak: egy denveri vagy Los Angeles-i lap leleplezései is szenzációt okoztak volna, de a Washington Postot a törvényhozók és a kongresszusi, ügyészi munkatársak reggelente megkapták a kávéjukhoz, s ez bizony befolyásolta őket. Ma pedig az internet jóvoltából Európa „fontos emberei” naponta hozzájutnak a nemzetközi sajtópalettához.
Mindennek nyilván van szerepe abban, hogy az Európai Parlamentben ismétlődően odaültetik hazánkat a kontinentális pellengérre: az Orbán-rezsimet védeni igyekvő jobboldali kormányok és politikusok már eleve defenzívába kerültek a mind rosszabb sajtónk folytán. S füttyölés az erdőben azt képzelni, hogy rendszeres „kipécézésünket” a hazai ellenzék akár külhoni párttársai segítségével is el tudta volna érni: amúgy ezt a legjobban éppen a folyton ezzel vádoló Fidesz tudhatja, amely hiába próbálta ezt megcsinálni a szocialista kormányzás idején, pedig buzgólkodtak kétségtelenül (és nem bélyegezték magukat hazaárulónak…). S lehet csepülni az e heti fejleményt „második Tavares-jelentésnek”, attól az még az Európai Parlamentben többséget kapott határozat, amely most bizony alapul szolgál majd ahhoz az EU-bizottsági megfigyeléshez, amelyre e testületet a most szerdai döntés kötelezte (annál inkább, mert a szeptemberi határidő ezt eleve megköveteli).
Ha még nem sikerült magukat tökéletesen megzavarni a saját propagandájukkal, kormánykörökben észlelhetnék végre (és persze az unióra szintén legyintő ellenzéki sorokban is), hogy Európa eddigi tétovaságát főként az EU intézményi tehetetlensége magyarázta: egyelőre nem volt eszközük a beltagok móresre tanítására. Ám most e parlamenti határozattal, amely útjába a Néppárt csak tesséklássék állt, körvonalazódik a demokratikus és jogállami normákat immár a bennlevőkön is számonkérő mechanizmus. Anglia a mondás szerint minden csatáját elveszti, kivéve az utolsót, a sorsdöntőt. Orbán mintha fordítva volna ezzel.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
