Kedd este a washingtoni kongresszus nagytermében Trump, bár ez nála ritkaság, úgy viselkedett, mintha elnök volna és a pártja őt helyükről fel-felpattanva ünneplő politikusai úgy tettek, mintha annak tekintenék.
De hát e látszat fenntartására – és a Trump-rajongók voksainak megtartására – szónoknak és tapsolóinak egyaránt szüksége van: a mind kevésbé népszerű, már megválasztásakor is kisebbségi elnököt az orosz kapcsolatait vizsgáló ügyész szorongatja, míg a republikánusok a novemberi időközi választásokra gondolva szoronganak. S az elnöknek az unió helyzetéről alkotmányosan kötelező üzeneténél nincs pompásabb alkalma magát ünnepeltetni, amit Trump imád, ezért is tartott már ciklusa első évében kampánygyűléseket, amivé a – „vele sírónevető” – republikánus képviselők és szenátorok is változtatták erre az estére a termet. Ráadásul a tradíció a beszédet amúgy fagyosan fogadó – és rögtön utána keményen bíráló – demokrata ellenzéket is az államfőt köszöntő udvarias tapsokra kényszeríti, nem ülhettek hát végig a tenyerükön.
E Patyomkin-legendához illő látszatot őrzik még a Fehér Ház munkatársai is, akik a szenzációt keltő bennfentes könyv (Fire and Fury) tanúsága szerint négyszemközt csepülik az elnöki teendőket szó szerint unó főnöküket, ha éppen nem nevezik idiótának, mint némely miniszterei is, nem beszélve megannyi republikánus korifeusról. A többségi párt vezérei jószerivel pecsétnyomóként kezelik Trumpot, akinek aláírása nélkülözhetetlen régi keletű konzervatív programjaik törvénybe iktatásához. S mert sejtik, hogy nem soká tart a mindkét házi többségük, minden percét ki akarják használni, evégett cinkosai még abban a harcban is, amelyet Trump az őt vizsgáló bűnüldözők, immár nemcsak a különleges ügyész, hanem az FBI ellen is folytat. Ami kivált bizarr, hiszen alighanem az akkori FBI-igazgató bejelentése a Hillary Clinton elleni nyomozás felújításáról billentette Trump javára az elnökválasztást. Ha tényleg szó sem volt összejátszásról az oroszokkal, amint az elnök folyton hangoztatja, akkor nehéz megérteni, miért próbálja hivatalba lépése óta kisiklatni az ügy kivizsgálását. S már a harmadik FBI-igazgatót kezdte ki: miután nem tudta leállítani, kirúgta Comeyt, a nyáron csak ügyvédje vétójára nem tette ezt a korábbi igazgató és most különleges ügyész Mueller esetében, a minap lemondatta a szervezet második emberét, s a héten szembekerült a mostani főnökkel, akit pedig ő nevezett ki tavaly tavasszal. Akiknek mindegyike különben republikánusként ismert.
Kísértetiesen emlékeztet ez a Watergate-ügyre, amelyben az ártatlanságát szintén fennen hangoztató Nixon elnök próbálta gátolni a vizsgálatot.
Ő még rendre a „mindent feltáró” félrevezetésekkel vélt menekülni, s talán sikerült is volna neki, ha a főbíróság nem kötelezi a hírhedt magnószalagok kiadására, amelyeken a saját szavai árulták el bűnösségét.
Hogy Mueller is rábukkanna e „füstölgő pisztolyra”, azt senki sem tudja. De ha valaki sejtheti, az nyilván éppen Trump. S ezért dönthetett elővágás mellett. Híven a szélsőjobboldali összeesküvési teóriákhoz, amely egyben tartja a trumpista tábort, az elnök engedi a republikánus „vadakat” nekirontani a „mély államnak”, benne a titkosszolgálatoknak és bűnüldözőknek. Előre hitelteleníteni próbálván a vizsgálat eredményét, mit sem törődve államtitkokkal, a hívei tudatos torzításaival, s a saját FBI-igazgatója „súlyos aggályaival”. Amint az illetékes kongresszusi bizottság demokrata alelnöke mondja, minél közelebb jut Mueller az elnökhöz, annál nagyobb a pánik republikánus körökben. Hát még a Fehér Házban.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!