Alig olvastuk a Freedom House lesújtó értékelését, kijött az amerikai külügyminisztérium szokásos évi jelentése is a világ országainak emberjogi helyzetéről, s ahogy az lenni szokott, a bírált, avagy éppenséggel pellengérre állított államokban tüstént felhorkannak a kormányok és híveik.
Nálunk így volt ez a rendszerváltás előtt és sajnos mostanság is. Elég belepillantani jobboldali politikusok reagálásába, a hírt tálaló honlapok árulkodó kommentjeibe: hogy merészelnek minket elmarasztalni, ők a világ csendőrei, s bezzeg, mit csináltak az indiánokkal… Merészségről persze szó sincs: a washingtoni kongresszus még 1961-ben törvényben utasította a State Departmentet az évi jelentéskészítésre, vagyis ez belső használatú kormányzati anyaguk, a saját megítélésük az egyes országokról, ami természetesen befolyásolja a velük alakítandó kapcsolatokat. Hogy aztán ebből a külvilágban is hír lesz, az Amerika nemzetközi szerepéből következik, s mert a vele való kapcsolatot mindenütt fontosnak tartják. Ezért oly kínos a szégyenpadra kerülni, ami ellen hiába is ágálnak, papolva a belügyekbe történő beavatkozásról, lévén ez valóban belügy – odaát. Amúgy bárki csinálhatna ilyet, legfeljebb kisebb figyelem irányulna rá.
Árulkodó az is, ha egy országgal bőven (esetünkben ötven oldalon) foglalkoznak, mert – számítva washingtoni vitákra – a State Department illetékesei igyekeznek részletes és objektív, a demokratikus mércéhez mért képet adni az állapotokról.
Felhasználva minden forrást, ezért nevetséges hazai „súgókat” vádolni; mi vajon hogyan alakítjuk ki véleményünket az amerikai állapotokról, ha nem az ottani megnyilvánulások alapján?! Hogy aztán ez a kép újabban zavaróan negatív, azon elgondolkozni kellene, s nem háborogni. Sajnos a magyar jobboldal száz éve csapja be önmagát a tükrök törésével. Pedig, ha semmi egyéb, a Trianon előtti külső megítélésünk itthoni becsmérlése óva inthetne.
A viszontvádaskodás értelmetlen, mert egy külföldi kormány sem fogja a budapesti lamentálástól módosítani a megítélésünket. S mivel Amerika minden demokráciának a fő partnere, a washingtoni belső értékelésnek sajna van világpolitikai súlya. Ahogy persze a Tavares-jelentésnek is volt, de azt még lehetett pártpolitikai okoskodással elutasítani, bár az is oktalanság volt, hiszen a benne foglaltak túlnyomó európai véleménynek tekinthetők. Lám, a hasonló, nagy többséggel elfogadott európai parlamenti határozatot Orbán módszereinek lengyel utánzóiról még az ő néppártcsaládja is megszavazta, a más frakcióhoz tartozó Kaczyński nem számíthatott védelemre.
S azon végképp el kellene gondolkozni, hogy nemcsak a liberális bécsi Der Standard emlegeti rutinszerűen, hogy a szélsőjobb elnökjelöltjének győzelmével Ausztria is áttérne az orbánizmusra: ijesztően gyakori immár e megbélyegző kifejezés használata a nyugati szóhasználatban, a politikusoknak és publicistáknak már nem is kell magyarázatot fűzni hozzá, a jogállamiság felforgatásának kódszavává vált. S attól végképp meg kellene riadni budapesti kormánykörökben, hogy az európai szélsőjobb modellként emlegeti, főleg a menekültügy okán. Mert öncsalás az is, hogy akik most (belpolitikai) kényszerből olykor látszólag utánozzák, azok nincsenek tisztában az európai értékekkel, s nem próbálnak majd azokhoz visszatérni, a szélsőjobbot visszaszorítani és az orbánizmustól megszabadulni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!