Ha már a de facto kiszakított térségbe mégsem mehetett, hogy az általa emlegetett „traktorosok és bányászok” körében hirdesse meg ukrajnai diadalát, Putyin legalább ennyire jelképes pofont adott a határok megváltoztathatatlanságáról papoló nyugati vezetőknek éppen egy NATO-országot szemelve ki pódiumának. Mi több: néma leventeként odaállítva maga mellé e győzelmi kérkedéshez azt a kelet-európai politikust, aki mind aggasztóbban veszi semmibe az atlanti tábor szolidaritási kötelmeit, az orosz elnök mintha még azt is jelezte volna: nem biztos, hogy csak Ukrajnát vagyok képes megcsonkítani. Hiszen e budapesti látogatásával a Nyugat egységét mindenképpen.
Valóban egyre idegesítőbb, hogy – a legjobb esetben is illúziókat kergető – Orbán láthatóan fel sem fogja: dehogyis ő folytat ravasznak vélt hintapolitikát Kelet és Nyugat között, hanem vele játszik az európai status quót immár nyíltan fenyegető nagyhatalom. Ami a magyar jobboldallal az elmúlt száz évben többször is történt. Kovács András egykori filmjében képzeli magáról a kormányzó szárnysegédje, hogy neki a budapesti Gestapo-főnök a barátja, holott persze csak eszköze.
Minél több okfejtést olvasok Orbán ilyen-olyan tanácsadóitól, annál jobban tartok attól, hogy – osztozva főnökük zavaros világképében – egy sem lenne képes megnyomni a vészcsengőt: azok, akik állításuk szerint annyira átlátnak az amerikai nagyhatalmi politikán, vajon miként hihetik, hogy egy kis ország nem csupán játékszer annak a nagyhatalmi vezetőnek a kezében, aki az államok egyenlőtlenségét nyíltan is vallja. Moszkva azt teszi, amit akar, Kijev (és nyilván Budapest) meg nem teheti azt, amit Moszkva nem akar.
Tévképzeteivel hiába is szaladt a lengyelekhez, kimagyarázni e kínos vendégfogadást. Ők ugyanis még nálunk is sokkal inkább tudhatják, nem lehet a nagyhatalmak konfrontációjából Európa e térségében csak úgy kimaradni, vagyis választani kell, s ahhoz – éppen az Orbán emlegette racionalitással – felmérni, hogy kit érdemes, ha okoz is csalódásokat, s kitől kell óvakodni, kivált olyankor, amikor a múltjából jól ismert erőszakos hajlama egyre nyilvánvalóbb. Komolyan azt hiszik a budapesti kormánykörökben, hogy csak ők értik Moszkvát, s mások mennek szemben a forgalommal? Lám, immár a rokon nacionalista Kaczyńskit is felbőszítette a pesti pávatánc, amely Varsóból – és megannyi más fővárosból nézve – az új cár előtti hajbókolásnak tűnik. A trójai háború korából maradt ránk a mondás, hogy félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is, s a gázszállítási nagyvonalúságával Putyin kétségtelenül nem jött üres kézzel. S akkorról ismerjük a híres falovat is. Európai és amerikai szövetségeseinknél már túl sokan tekintik hazánkat Putyin trójai falovának. S nehéz szabadulni a benyomástól, hogy keddi vendégünk már így is bánik velünk. Szabadjon megint egy rejtői örökbecsűt idecitálnom: Tuskó Hopkins vállon veregetett, majd felemelt és leporolt. Vajon Orbán tényleg nem látta Putyin finoman gúnyos mosolyát?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
