Természetesen nem olyan valóságossal, mint amilyent egy bolgár pártvezér fejéhez fogott ügyetlennek bizonyult merénylője, akit letepertek, majd – a balkáni politikai stílushoz illően – percekig rugdostak az öltönyös urak.
A civilizált világ politikusai csupán képletes pisztollyal fenyegetőznek (és asztal alatt rugdalóznak). Bár Tony Blair gúnyos kritikája szerint a „nagy uniós beszédét” a héten végre elmondó Cameron kormányfő csak látszólag fenyegeti EU-partnereit, mert valójában a saját fejéhez tartja pisztolyát: csupán halogatni merte a brit kilépést óhajtó nacionalisták által követelt népszavazást, amelynek akár esetleges sikere, akár kudarca alighanem az ő bukását hozná (ha előtte el nem veszti már a választásokat).
Az évtizedek óta legprogresszívabb beiktatási beszédet elmondó Obama viszont novemberi győzelmével nemcsak kiütötte az őt addig túszul tartó jobboldal kezéből a pisztolyt, hanem immár rájuk szegezte: panaszkodik is a konzervatív politika és publicisztika, hogy az elnök tényleg olyan „európai szociáldemokrata” programmal állt elő, mint amilyennel a kampányban (hasztalanul) meggyanúsították. Csakhogy nem Obama ment balra, hanem az amerikai centrum, ezért is nyert. S ő most a néhai republikánus elnök saját receptjét követve akarja felszámolni Reagan örökségét: ha a nyolcvanas években a déli konzervatív demokraták átszavazása biztosította az akkori Fehér Háznak a kongresszusi többséget, Obama most az észak-keleti és nyugati parti mérsékelt (a centrum elmozdulását érzékelő) republikánusokra számít a teapárti szélsőségesek hatástalanítására (ahogyan történt szilveszterkor az adóvitában).
Netanjahu izraeli kormányfő az előre hozott választásokkal erősíteni akarta pozícióját, ehelyett gyöngíteni sikerült, vagyis ha nem is fejbe, de – angolszász mondás szerint – lábon lőtte önmagát. Viszont a kialakult politikai holtponton elkezdett koalíciós alkudozás megfelel annak az izraeli hagyománynak, amit ottani és nyugati rosszmájú kommentátorok nem is pisztolyokkal, hanem körkörös kivégzőosztaggal élcelődve szoktak jellemezni. Az egymást sakkban (vagy túszként) tartó pártvezérek két fő szempontja: garantált bukóposztra szorítani a veszélyesnek tekintett vetélytársat és az áhított kormányfőségre esélyt adót tárcát megkaparintani. Az üstökösként feltűnt és alighanem nélkülözhetetlen mandátumtömböt szerző Lapid fiúnak a kormányfői álmokat dédelgetők a pénzügyit ajánlgatják, ahonnan a Netanjahun kívül csak ketten tudtak miniszterelnökké válni, s ő is szinte véletlenül. Magának Netanjahunak viszont talán jól jönne a külvilág felé Lapid külügyminiszter (a perbe is fogott) Lieberman helyett. De vajon az új csillagnak megéri-e ez a kockázat? Ha rácáfolva a baljós jelzésekre, Netanjahu mégis „kijön” Obamával, aki ellen jószerivel kampányolt az ősszel, akkor persze megéri. De a koalíciós kavalkádra jellemző, hogy már az eddig mindig profinak (Dajan, Sharon, Rabin, Barak) adott védelmi tárca is politikai taktikázás tárgya lett. Bizony, néha a csak fenyegetésre szánt képletes pisztolyok is elsülnek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!