Orbán már aligha szabadul attól a rá pompásan illő becsmérlő minősítéstől, amellyel hat éve óvta Európát Putyin elszaporodó pincsijeitől, tehát az új orosz veszélyt lebecsülőktől, holott azok egyike sem kötötte meg „az évszázad üzletét” a Kreml urával.
S hát akkortájt a moszkvai „erős ember” még inkább csak az egykori szovjet tagállamok körében próbálgatta új keletű – főként az olaj- és gázkincsre alapozott – nagyhatalmi erejét. Amit a pincsiző (akkor ellenzéki) budapesti politikus jó érzékkel „expanzióként”, vagyis terjeszkedésként észlelt, s ekként bizony nemcsak kihívásként, hanem fenyegetésként az – immár hazánkat is tagjaként tudó – Európai Unió számára. Mára Putyin új birodalmat építő szándéka nehezen vitatható, s így azok pincsi státusza sem, akik öncsalóan azt képzelik, hogy az egér játszhat a macskával: az ukrán Janukovics egészen a közelmúltig váltig hitte, hogy ravaszul kijátszhatja egymással szemben Moszkvát és Brüsszelt, növelve Kijev mozgásterét, mígnem az uniós társulási szerződése aláírása előtt jött az ultimatív „nyet” a Kremlből.
Már a Nabucco-vezeték körüli vita és Moszkva manőverezése is jelezte, hogy az egykori szovjet határokon túli, a hajdani kelet-európai érdekszférában gondolkodó rámenős putyini stratégia kulcsfegyvere az energetikai ráutaltság az oroszokra. Különben miért tettek meg mindent az alternatív ellátások ellehetetlenítésére? S minél kisebb, gazdaságilag gyengébb egy ország, annál jobb esély volt és marad a megzsarolására, az örmények, ukránok a megmondhatói. De fogalmazhatunk úgy is, minél kecsegtetőbbnek tűnik ma egy moszkvai ajánlat, annál kockázatosabb lehet holnap a kiszolgáltatottság. Komédiába illő volt a héten a jobboldali lap vezércikkírója, aki három éve belenézett Putyin szemébe és azt látta meg benne, hogy a legjobbat akarja nemcsak a saját hazájának, hanem a miénknek is. Ekkora naivitással utoljára ifjabbik Bush nézett (első találkozójukon) orosz elnökkollégája szemébe és „megbízhatónak” látta: hetekig kacagott ezen az amerikai közélet, s amikor republikánus elnökjelölt lett, McCain szenátor sietett közölni, hogy ő „három dolgot látott Putyin szemében: egy K-t, egy G-t és egy B-t”.
Ez is hat éve hangzott el, s azóta Putyin vitathatatlanul vérszemet kapott. Részint az orosz gazdaság erősödésével nyíltabbá váló nacionalizmus okán, amit egy kis ország nacionalistája – történelmi tapasztalat – a saját kárán képzelhet csak együttérzésnek. Nemrég az odahaza éppen a birodalom „feloszlatása” miatt kárhoztatott Gorbacsov fakadt ki: azzal vádolnak, hogy eladtam Kelet-Európát, de hát kinek adtam el? A lengyeleknek meg a többinek a saját hazájukat. Érdemes elgondolkodni a Putyinnal emiatt is szembekerült Gorbi vádlóinak valós szándékain. Másrészt növelte az orosz elnök rámenősségét amerikai kollégája konfliktusoktól ódzkodó külpolitikája, s Obama óvatossága mögött is ott a külvilági beavatkozásoktól megcsömörlött hazai háttér. Ha valamikor, ilyen időben és világpolitikai helyzetben oktalanság Putyin pincsijévé válni (ahogy Blairnek sem tett jót, hogy Bush „ölebe” lett). Ezért fogja Orbánt görög drámába illően üldözni a saját – idehaza és külföldön egyaránt emlékezetes – politikai belépője: túl nagy a kontraszt az oroszok hazaküldője és „visszahívójuk” között.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
